Vendég könyvünk Blogja!

Természetjárók emlékei

Szarvaskõ - túra

A gyalogtúra a fagyizóig tartott és ime egy részletes beszámoló.

Útvonal: Szarvaskõ - Tardos-hegy - Köles-hegy - Telekessy-eh. - Bélháromkút Cisztercita Apátság Bélapátfalva - Kõbánya - Katonasírok - Nagy-Peresznye - Vincze-rét - Bélapátfalva cementgyár (vasútállomás). Korán reggel az ideiglenesen létesített Volán buszállomáson találkoztunk a Népstadionnál. Szerencsére Mindenki megérkezett az indulásig, így teljes létszámban indultunk útnak. Néhány perccel 9 után már Szarvaskõn voltunk, ahonnan a bélyegzés és fényképezés után az Eger-patak hídján át, hirtelen emelkedõ után értük el a szarvaskõi vár romjait. Keletkezésének pontos idejét nem ismerjük, de annyi bizonyos, hogy 1261-1295 között, az egri püspökök építették. Amíg ugyanis IV. Béla király 1261-ben kelt adománylevelében - melyben az egri püspökségnek birtokait sorolták fel - sem a helység, sem a vár nem szerepel, addig a várat az 1295. évi egri káptalan határjáró levele említi, a helység pedig az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékben "Sub castri Episcopi" alakban, majd késõbb 1438-ban "Zarvaskwalya" néven fordul elõ, mint az egri püspök birtoka. Szapolyai János 1527-ben Erdõdi Simon Egri püspöknek adományozta, aki ide Péter nevû testvérét nevezete ki várnagynak. Az Erdõdi Péter és Érdy Ferenc által védett várat 1528-ban Ferdinánd király Horváth Ferenc vezérével ostromoltatta, és azt kiéheztetéssel sikerült is elfoglalnia. Horváthot aztán a király Szarvaskõ várnagyává nevezte ki. Az országgyûlés 1545-ben a vár lerombolását és jövedelmének az egri vár fenntartására való felhasználását rendelte el. A határozat végrehajtására azonban nem került sor, mert a várat 1549-ben Horváth Dobó Istvánnak adta át, a várnagya Szalkay Balázs lett. 1558-ban Verducz Antal egri püspök vette birtokába és Gadóczy Gábort bízta meg a várnagyi teendõk ellátásával, majd amikor 1564-ben Mágócsy Gáspár lett Eger várkapitánya, Szarvaskõ várát is õrizetésre bízták. Az idõközben rongált állapotba került erõsséget 1583-ban Christoforo delle Stella irányításával megerõsítették. 1596-ban Eger eleste és a mezõkeresztesi csata után Gáll János várnagy az õrséggel együtt elmenekült, az üresen hagyott várat a török megszállta. 1687-ben Doria János hadainak közeledtére a török a várat elhagyta és az ismét az egri püspök birtokába került. A még teljesen ép vár 1699-ben annak a Telekessy István egri püspöknek került a birtokába, akinek kezébe II. Rákóczi Ferenc 1705-ben a fejedelmi esküt letette. Telekessy végig kitartott a Fejedelem mellett, ami miatt a szabadságharc bukása után üldöztetéseknek volt kitéve. Ezek elõl ide vonult vissza és itt írta meg védõiratát is, melynek eredményeként pápai közbenjárásra méltóságát visszakapta. A vár ezután is az egri püspökök birtoka maradt. Hadi szerepe megszûnt, kijavításával, karbantartásával nem törõdtek, így az teljesen elpusztult. Idõközben a nap is kisütött, így innen már rövid nadrágban folytattuk az utat. Folyamatos emelkedõn értük el a Tüzes-követ, ahonnan csodás kilátás tárult fel az alattunk húzódó szurdokra, a hegyek között kanyargó mûútra. Visszatekintve még látni lehetett a szarvaskõi-vár sziklaszirtjét is. A Tardos-bérc vonulatát jobbról, majd balról kikerülve értünk fel a Tardos-hegy tetejére. Bal kéz felöl a mátrai hegyek, jobb kéz felõl a Bükk vonulatai rajzolódtak ki a környezõ fák lombjai között, felett. A szerencsével nem álltunk hadilábon, a Mátra felõl érkezõ sötét fellegek szerencsére a völgyben ragadtak és úgy haladtak észak felé - nagy mennydörgések közepette. A Köves-bércen haladtunk tovább, majd a Köles-hegy alatt hirtelen jobb kanyar után hamar elértük a Gilitka (Szent Anna) - kápolnát. A Bükk belsõ része felõl érkezõ felhõk pont akkor kezdték el ontani ránk az égi áldást, mikor a kis kápolnába léptünk. Sajnos az idõ vasfoga nem kegyelmezett a kis templomnak, a karbantartásra pedig a látottak alapján nem sok figyelmet fordítanak az illetékesek. A gyors - kb. 5-6 perces zápor után ismét kiderült, fényképezést és tízórait követõen folytattuk az utat. Szép bükkösben haladva tovább értünk a Kis-Szoros-tetõ alá, majd onnan a Nagy-Szoros árokszélén végig a mûútra értünk. Balra egy lépcsõsoron felfelé találtuk meg a Telekessy Üdülõ alatt elhelyezett bélyegzõket. A bélyegzés után gyûjtöttünk még egy kis bodza virágot, és kicsit visszafelé indulva értük el a Kolacsovszky-forrást. Mellette egy hirtelen jobbra kanyarodva, a János-hegy megkerülésével jutottunk el a Bél-kõ és Bélapátfalva közé esõ hegyoldalra. Innen folyamatosan figyelnünk kellett, mert aznap rendeztek a Bükkben egy 100 km-es kerékpáros teljesítménytúrát, melynek egy része itt, a kék jelzésen vezetett. Az Alsó-erdõn áthaladva jutottunk a Bél-kõ alá. 1908-ban kezdõdött itt a mészkõbányászat, a cementiparban hasznosították az innen kinyesett követ. A báró Wessely Károly alapította bélapátfalvai cementgyár ez évben kezdte meg mûködését. Ekkor építették ki az Egerbe vezetõ vasútvonalat is. 1982-ben új gyár váltotta fel a régit, majd a rendszerváltás után, a magánosítását követõen folyamatos huza-vona után bezárták. Azóta sem történik vele semmi, az utóbbi idõben lehet hallani a lebontásáról. Sajnos mindez a Bél-követ már nem tudja megmenteni, az elmúlt évszázad rombolása örökre itt marad tanúbizonyságként. Hirtelen bal kanyar után értük el a volt cisztercita apátság épületét. Itt tartottuk az ebédszünetet is, vártuk, hogy a gondnok beengedjen minket. Sajnos hiába kellett várnunk, mert az illetõ igen kemény szóváltásba keveredett a teljesítménytúra szervezõivel, így minket és a rajtunk kívül ott várakozó kb. 15 embert nem engedte be az apátságba.

Az bélháromkúti apátságot a Bél nemzetségbõl való II. Kilit egri püspök alapította 1232-ben. A nevében található három forrás a mai napig is megtalálható a közelben. A rend tagjai tudásukat nem tartották kiváltságnak. Nem õrizték féltékenyen, mint a hatalom bûvöletében élõ egyházfejedelmek és a földi javakban dúskáló kanonokok, apátok. Tapasztalataikat, ismereteiket tovább adták azoknak is, akiket akkoriban igen kevesen vettek emberszámba: az egri püspökség kisemmizett, adókkal sanyargatott parasztjainak. Meghonosították a szõlõmûvelést, s a völgyben halastavat létesítetek. Nem dolgoztattak, maguk végeztek minden munkát: a fiatalabbak a földeken szorgoskodtak, az idõsebbek az egyházi iratokat másolták. Oklevelek tanúsítják, hogy kezdettõl fogva csak néhány felszentelt pap és páter élt itt. Egyébként ezt bizonyítják - ha közvetve is - a templom és a monostor szerény méretei is. A gondok az elsõ években jelentkeztek: az ország és a nép létét fenyegetõ tatár hordák ide is felvágtattak, a megriadt építõk valószínûleg elmenekülhettek, s csak IV. Béla visszatérése után folytathatták a munkát. Érdekes, hogy a két periódus közti idõben megváltoztak a stílusjegyek: más-más anyagot használtak fel, másképp falaztak. Fortuna késõbb sem kedvezett a cisztereknek. A monostort 1285 elõtt barbár módon kirabolták és felégették az egymással viszálykodó fõúri frakciók csapatai. Kun László kárpótlásul a poroszlói só vámot adományozta az apátságnak. A szerzetesek azonban nem adták fel, kitartottak, s rezignáltan tûrték az egymást váltó kegyurak szeszélyeit. Nemzedékeik évszázadokon át serénykedtek itt: Mohács után azonban már nem hallani róluk, a török veszélytõl tartva valószínûleg szétszéledtek, elhagyták a Bélkõ lábánál megbúvó menedéket. Tettük mégis nagy horderejû, kulturális missziójukat tisztelettel említi az utókor minden krónikása. Csanádi egri püspök idejében, 1330-ban újra megkezdik az építkezést, helyreállítást. A zárda is megnõtt a kis kápolnával. Így mondja a monda:

"Sziklacsúcson áll a nemes sasnak fészke,
A csipegõ veréb félve néz feléje.
Templom is kõfal közt van a nagy zárdával,
Úgy áll, mint mikor szív szívet ölel álta.
Két oldalon messze, két õrtorony nézett,
Ha jött az ellenség, ez inté a népet.
Lent a templomaljban szép apátlak álla,
Véges végig nézett a nagy tó hosszában."

A szerzetesek 1534-ig laktak a monostorban. Ekkor Perényi Péter a püspökség birtokaként elfoglalta, az apátságból a szerzetesek elmenekültek, a monostort felgyújtották és kirabolták. A lakóitól elhagyatott monostor omladozni kezdett, de romjai megmaradtak, mely a faluval együtt a szarvaskõi vár tartozéka lett 1562-ig. Perényi bukása után 1562-1678-ig a török hódoltság alatt élt a falu népe, a monostort más célra használta a török. 1700-ban Telekessy egri érsek kérésére a király az apátság összes birtokát az egri papnevelde fenntartására adományozta. A monostor falai leomlottak, a templomot is pusztította az idõ. Egészen addig, amíg a XVII-XIX. század során helyre nem állították a megrongálódott boltozatrendszert. Ekkor kerültek ide a barokk oltárok. Egyikük - a Szent Imre nevét viselõ - 1748-ban készült el. Faépítményét és szobrait minden valamire való magyar mûvészettörténeti szakkönyv megemlíti, s a barakk építészet legszebb alkotásai közé sorolja. A látogató számára sajátos élmény a különbözõ stílusjegyek harmóniája. A bazilikás szerkezet, a megvilágítás, a nyugati homlokzat hatszirmú, mestermunkára valló, a díszítéseiben térhatást keltõ kapuzat, az egyszerûségében puritán voltában is lenyûgözõ templombelsõ, a faragványok, zárt mértani rendje XIII. századi francia hatást idéz, s a hajdani építõkre, a szorgos ciszter szerzetesekre emlékeztet, akiket a hivalkodás helyett a célszerûség vezényelt. Ehhez az Árpád-kori atmoszférához alkalmazkodnak a túlzásokra egyébként hajlamos barokk díszítményei. Szerényen meghúzódva, s kiemelve a lényegest, a meghatározót. Az egykori monostor romjait 1964-65-ben tárták fel, s gondoskodtak az alapfalak maradványainak konzerválásáról, így aztán az érdeklõdõ - némi fantáziával - teljes képet kaphat az épületrõl, a földszinti traktusról, a mai sekrestyéhez simuló káptalanteremrõl, ahol valaha a fel- olvasásokat és a közös meditációkat tartották az unalmat nem ismerõ, a folytonos tevékenységben tartalmat találó papok. A belsõ udvaron levõ kút vize ma is iható, akárcsak évszázadokkal ezelõtt és a monda szerint: fiatalít ... Napvilágra került a monostor belsõ díszítésének néhány faragványtöredéke. Elõkerültek az egy kari vízvezetékek - a kényelemre azért adtak az egyébként puritán szerzetesek - darabjai, tanúskodva a több mint 700 év elõtti építõmesterek igényességérõl, hozzáértésérõl. A pihenõ után kissé csalódottan indultunk el. Még nem közvetlenül a város felé mentünk, hanem egy kis kitérõt tettünk. A következõ látványosság a bezárt bánya volt: megpróbáltunk mindent megnézni itt is, de innen a kutyás õr zavart minket el, vissza az erdészútra. A rövid idõ azért arra elég volt, hogy a nagy "hangárba" benézzünk: érdekes módon frissen fejtett zúzott kõhalmokat találtunk bent. Az erdész úton haladva, a Spartacus-forrás és az Õztörõ megkerülésével jutottunk ki a Lak-völgybe. Itt megint találkoztunk a kerékpárosokkal, akiket folyamatosan - hangos hopp-hopp-hopp-pal - bíztattunk a továbbhaladásra. Innen újra a kéken egy hihetetlen, szerpentines kaptatón át értünk fel a II. világháborús katonasírokhoz. Egy rövid kis pihenõt tartottunk a síroknál, majd a piros keresztet követve felmásztunk a Nagy-Peresznyére, onnan pedig a Sáros-lápa mellett jutottunk vissza a Vincze-rétre. Ideérve elkezdett erõsen beborulni az ég, majd mikor a Gyári-tó melletti büféhez értünk hihetetlen felhõszakadás vette kezdetét: újból szerencsénk volt. Az uzsonnánkat elfogyasztva itt vártuk meg a vihar elvonultát, részvéttel néztük a zuhogó esõben is kerekezõ teljesítménytúrásokat. A nap újból kisütött, mi pedig Bélapátfalva felé vettük az irányt. A megszûnt cementgyári vmh. kerítésén elhelyezett bélyegzõvel pecsételtünk a füzeteinkbe, majd a IV. Béla úton található cukrászdába "tévedtünk". Az új "energia készlet" segítségével sétáltunk el a vasútállomásra, ahonnan 18:07-kor indult a vonatunk hazafelé.