Vendég könyvünk Blogja!
Emlékek és hozzászólások a Nálunk eltöltött élményekrõl.
Emlékek és hozzászólások a Nálunk eltöltött élményekrõl.
A gyalogtúra Nagykovácsi helységjelző táblájától Telki központjáig tartott.
A társulat szerencsére mindenre elszánt túrázókból tevődött össze, mivel oda felé nem jó helyen szálltunk le az autóbuszról és így egy kicsit meghosszabbodott a kitűzött táv. Mire megtaláltuk a kijelölt PIROS turista út jelzést már kellően elfáradtunk. A fejlődő település építkezésein átvágva már csak az erdőt és a meredek kaptatatót kellett legyőznünk. Az erdőben először egy kis társulattal találkoztunk és a szembe széllel való haladás miatt egy magányos vadkannal, aki érdeklődve figyelte megrémül előőrsünket. Gondoltuk - majd csak tovább halad, de nem csak állt és figyelt, úgy 20 lépésre tőlünk.(másnap hallottam, hogy helyi bejelentésre - mivel pár nappal előbb, széttéptek egy sétáló helyi lakos kutyáját - fontolóra vették a vaddisznók "tizedelését") Szerencsére a mi kanunk csak bámészkodott. Mi is csak bámészkodtunk, micsoda fejlődésen (új családi "kastélyok" építése) ment keresztül Telki !!! Az utunkról többet a képek beszéljenek.
Folytassa a posta olvasását »
A gyalogtúra a jó idő reményében sokáig tartott
Egy meghívott és szívesen látott külső túratag megszólalása: Mert megígértem Attilának (és mert másokkal is szeretném megosztani élményemet - megpróbálok nyálcsorgató riportot (vagy iskolai dolgozatot, ki minek látja) közölni arról a szombati túránkról, amit Katalin beharangozott, és amire én akkor azonnal kedvet kaptam. A lényeg az volt, hogy jól éreztem magam, hosszú idő után igazán jól. Katalin biztatására még egyik kollégámat is beszerveztem a túrára, nem is bánta meg, hogy korábban kelt föl a szokottnál. A buszról, amivel Pilisszentkeresztre mentünk, hódarával vastagon borított utakat, mezőket, épületeket, autókat láttunk, látszatra és bőrérzetre is tél volt. A levegő azonban már visszavonhatatlanul tavaszillatot hordozott. A Pilisben ilyenkor az arra kiélezetlen szemnek ugyan nincs sok látnivaló. Aki azonban a picurka zöldben is meglátja az életet, annál többet lát. Még nincs virág kavalkád, egy szál hóvirágot nem találtunk,(a fényképeken látható hóvirágot Ők nem láthatták, mivel csak egy sziklaszirt ki és megmászásával láthatták volna -* szerkesztő jegyzete) a potencianövelő medvehagyma üde zöldje azonban már mutogatta magát nagy mennyiségben. Zöld foltokban még anélkül se lett volna hiány, a moha minden mennyiségben, minden fajtában a zöld ezerféle árnyalatában bársonyozta utunk partjait. Természetesen néha fölfelé is volt zöld: a fenyőfaerdők üde, állandó pompájában. A madarak közül csak egy-két "korán kelő" víg énekét lehetett hallani. A Nap egyre több időre nevetett ki a felhők alól. A kis társaság hangulata is ennek megfelelően alakult. Ámbár ahogy elnéztem ezt a jórészt fiatalokból álló csapatot, hóban-fagyban- esőben-kánikulában ugyanolyan kedvvel túráznak. 9-kor indultunk el Pilisszentkeresztről, aztán csak mentünk, mentünk, néha kicsit eltévedtünk, néha megálltunk élcelődni, hogy melyik jelzésen kellene menni, de a csoport kedvét ez sem szegte, időhatár sem szorított. Én és kollégám, mint újonc túrázók és rangidősek, rendszeresen lemaradtunk, ami kellő okot adott a kanyarulatokban egy kis harsány halihózásra. Persze lehet úgy is fogalmazni, hogy "a többiek előrerohantak". A ránk való várakozást kihasználták egy kis tankolásra. Az időjárás kedvező volt, sem szél, sem eső nem zavarta meg a csendes, üde menetelést. Ahogy illik, csak hazaérkezésem után, délután 5 óra körül kezdett esni az eső és fújni a szél. A kellemes időtöltés során ismét megbizonyosodtam afelől, hogy az emberek kedvesek és nem kell bennük csalódni. A túrákhoz szokottak fegyelmezettsége, nyugodtsága, nyíltsága, természetessége nyilvánult meg minden egyes résztvevőben. Tökéletesen tolerálták azt is, amikor a túrának csaknem a végén, Csobánkán mi lemaradtunk egy buszmegállót, lespórolva az utolsó két kilométert. Megláttunk ugyanis egy kocsmát és betértünk egy sörre. A sör ihatatlan volt ugyan, de a kocsmalátogatást is meg kellett tapasztalni. Mire kijöttünk, a társaságnak már fele se látszott. Így hát hajlottam kollégám szavára, aki a helyi buszmegállóban való várakozás mellett voksolt, de előtte még elnéztük a faluban ráérősen ácsorgó romákat, a futkározó romagyerekeket meg az egyik fiatal csávót, aki egy padra telepedvén mandolinját dajkálgatta. Egy ideig vártuk az előadást a nagy magyar csöndben, de a fiú nem tudta elszánni magát arra, hogy a húrok közé csapjon. Így odébbálltunk és egy birkanyáj lassú, de biztos tempójában megközelítettük a buszmegállót. A padon ültömben egy időre megszabadítottam lábamat cipóm fogságából, aztán a cipőt ütemesen odaveregettem a pad lábához, hogy megszabadítsam a kilónyi sár illetéktől. A pad ütemes rezgése kisebb agyrázkódásokat okozott kollégámnak, de ő egy texasi cowboy blazírtságával tűrte a megpróbáltatást. A társaság később fölszállt arra a buszra, ahol mi már kényelmesen elterpeszkedve pihentünk, így Pomázon a HÉV-re várakozva kellemes meglepetésemre a kirándulás záróakkordjaként meghallgathattam nyelvtörő mondóka-bemutatójukat. Amellett, hogy nagy élvezet volt hallgatni ezeknek a mai fiataloknak a szájából az üde, bájos, nagyon ötletes, de nyelvet próbára tevő versikéket, megható is volt, mert gyerekkorom úttörőnyarainak tábortüzes estéire emlékeztetett. Remélem, hogy bár az első volt, nem az utolsó e barátságos, megnyerő kis csapattal újabb túrára elindulni. Köszönöm Katalinnak a hívást.
Folytassa a posta olvasását »