Vendég könyvünk Blogja!

Természetjárók emlékei

Balatoni - túra

A gyalogtúra (a hõséget elviselve) sokáig tartott.

Országos KÉK-túra szakasz - az 5. számú túra
Útvonal: Tapolca (vá.) – Szent György-hegy – Szigliget Várhegy – Badacsonytördemic (vá.)

Táv: 18 km.
Szintemelkedés: 440 m (összesítve)

Megint jó korán keltünk útra. Reggel 6 órakor a Déli-pályaudvarnál gyülekeztünk (11 fõ), majd húsz perccel késõbb már a vonaton zötykölõdtünk a Balaton felé. Székesfehérvárt elhagyva az idõjárás szebbik arcát kezdte mutatni, és mire a Balaton keleti csücskéhez értünk már napsütéses reggel várt ránk.
09:45 -kor érkeztünk meg Tapolcára, ahonnan a bélyegzést és a fényképezést követõen indultunk útnak. A vasútállomás közelében található cukrászdában még pótoltuk a szénhidrát hiányunkat, majd Tapolca fõutcája felé mentünk.

A Tapolcai-medence közepén, bazalthegyekkel körülvéve fekszik a város. Elsõ lakói szlávok lehettek, õk adhatták a városnak a Tapolca nevet. Okleveleinkben elõször 1272-ben említik „Topulcha” alakban, amikor már egyháza és vásárvámja volt. Templomát 1290-ben Boldogságos Szûz tiszteletére szentelték. Ez idõben a város kegyura Tapolcai Lõrinc volt. 1327-ben „Turulthapolca” néven említették, Pál nevû papja is szerepelt. 1333-Ban esperesi székhely. Nagy Lajos király 1378-ban az általa alapított leveldi karthausi rendnek adományozta a helységet. Az itteni erõsség Szécsi Dénes esztergomi érseknek 1448. május 20-án kelt és jegyzõkönyvileg hitelesített oklevelében szerepel, amely szerint Silvester városlõdi prior, Gersei Petõ és László által Tapolca mezõváros elpusztítása és ott a Mária egyházból épült erõsség lerombolása miatt kibékültek. Arról, hogy ki és mikor alakította át a templomot erõsséggé, nincsenek adataink. Hegyesd vára után 1560-ban Tapolcát is elfoglalta a török, ahol huszárvárat, illetve palánkvárat épített. Ez feltehetõen a hódoltság végén pusztulhatott el. Itt született a felvilágosodás kori neves költõnk Batsányi János is (1763-1845), akit a Martinovits-féle összeesküvés leleplezését követõen ítéltek el. Linzben halt meg ugyan, de hamvait – feleségével (Baumberg Gabriella) együtt 1934-ben hozták haza, és a temetõben helyezték el. A XV. században épült katolikus templomot 1757-ben építették át, ekkor kapott barokk jelleget. A tavas-barlang (Kisfaludy u. 3.) Tapolca egyik legérdekesebb nevezetessége. A mészkõben keletkezett hasadékokon áttörõ víz alakította ki a város alatti barlangrendszert, amelyet 1902-ben fedezett fel Németh Ferenc kõmûvesmester. A védett barlangban néhány évtizedig "szárazon" várta a látogatókat, a közeli bauxitbányászat a vizet nagyrészt elszívta. Ma a mintegy 300 méteres szakaszt csónakkal lehet körbejárni, a természetvédelmi munkáknak köszönhetõen. A barlang különleges klímájának gyógyhatását régóta ismerik. A viszonylag állandó, 14-16 Celsius-fokos hõmérséklet, a közel 100%-os relatív páratartalom és a rendkívül tiszta levegõ az allergiás, asztmás és egyéb légzõszervi megbetegedésben nyújt segítséget. Erre a célra a másik ágat, az 1925-ben felfedezett kórházbarlangot használják.

A fõutcáról a Fõ tér után a Malomtó felé kanyarodtunk le. Megkerültük a tavat, körbenéztünk a szépen tisztán tartott parkban, majd a templom felé tértünk vissza a K jelzésre. Alacsony házak között haladva lassacskán elhagytuk a város, kiértünk az országútra. A Kisapáti felé vezetõ országúton haladtunk, mindkét oldalról árnyékoló jegenyefák kíséretében. Balkéz felõl a Gulács, a Csobánc kúpjai látszottak, jobb oldalt a Szent György-hegy csonka kúpja magasodott fölénk. Átkeltünk a vasúti síneken, majd egy buszmegállónál hirtelen jobbra fordultunk és rátértünk a hegyre vezetõ útra. A szõlõtõkéken már beérett a szõlõ, így még arra is volt lehetõségünk, hogy belekóstoljunk egy kicsit a híres balatoni bor alapanyagába. Hamarosan ismét dél felé fordultunk a folyamatosan emelkedõ úton. A K jelzés kavicsos, törmelékes úton vezetet tovább a magán pincék között. Innen már egyre jobban kivehetõvé váltak a híres „bazaltorgona sípok” is. Az egyik ház mellett hirtelen jobbra kanyarodott a jelzés (ez csak a visszafelé felfestett jelekbõl vehetõ ki), majd hosszú lépcsõsorokat követõen felértünk a turistaház (kulcsos-ház) mellé. Itt tízóraiztunk meg, majd a bélyegzést (a bélyegzõ a ház elõtt egy fára erõsített fém dobozban volt) követõen a ház bejáratával szemben felfelé induló úton a bazaltorgonák aljához értünk. Itt csodálatos látvány fogadott bennünket. Jobbra és balra is a láthattuk ezeket a szép természeti csodákat, tényleg orgonasípokra emlékeztetettek minket. Törpéknek éreztük magunkat a monumentális oszlopok alatt. Az út közvetlenül a sípok aljában vezetett felfelé, egy falépcsõsoron keresztül. Hamarosan a két „síprendszert” elválasztó völgyben voltunk. Innen elõször a bal oldali tetejére mentünk fel. Visszanézve a másik oldalra gyönyörû kép tárult elénk. A hatalmas bazalt oszlopok, háttérben Tapolca, a Somló hegy halvány tömbje. Rövid kapaszkodót követõen már a nyugati Bakonyvidék további tanú-hegyeit (Gulács, Csobánc, Badacsony) és a távolabbi vonulatokat is lehetett látni. Feltûnt a messzi Hegyesdi-vár kúpja is, még a várromokat is ki lehetett venni. Visszatértünk a jelzéshez, majd a jobb oldali bazaltkövekre is felmentünk. Innen is pazar látványt nyújtott a másik oszloprendszer és a panorámára sem lehetett panaszunk. Újból visszamentünk a kék jelzésre, majd a hegytetõ felé indultunk. Egy jó állapotban lévõ esõháznál a kék jelzést követtük, ez vezetett fel a hegy csúcsára (415 m). Innen szinte teljes körpanorámában mutatkoztak meg a már korábban leírt látványosságok, a környezõ hegyek és a Balaton is. Már látni lehetett a következõ célpontunkat, a Szigligeti-várat is. A tetõrõl nem a kék háromszöget követtük tovább, hanem a sima kék jelzésen kezdtük meg az ereszkedést. Nemsokára az elsõ pincékhez érkeztünk, itt egy öreg bácsika a háza elõtt hangosan hallgatta Süsü, a sárkányt egy rádióból.
Süsü éneke még pár percig kísért bennünket, majd a hegy tömbjét megkerülve elértük a piros és sárga jelzést is. A szõlõ földek, pincék, nyaralók között betonúton vezetett tovább a jel. Hamarosan kelet felé fordultunk és kis sétát követõen a híres Oroszlánfejû-kúthoz értünk. Igazi felfrissülést jelentett számunkra a nagy melegben ez a tiszta, hideg forrásvíz. A kúttól néhány percnyi szintezõ séta vezetett el a Tarányi-présházhoz és a Lengyel-kápolnához. A kápolna megtekintését követõen az aszfalton folytattuk az utat, majd sikeresen elkeveredtünk. Nem vettük észre a Rókalyuk- és Diófa-dûlõ közötti földútra levezetõ jelet és kicsit tovább haladtunk lefele a fõúton. Mivel nem akartunk már teljesen visszakapaszkodni, így az egyik pince mellett lefele vezetõ utat választottuk ki. Ezen hamarosan, a szõlõtõkék között ereszkedve leértünk a Hegymagasról jövõ országútra. Ezen mentünk dél-kelet felé, majd egy kis kegyhelynél hirtelen dél felé fordultunk. Balkéz felõl már a Badacsony, elõttünk a Szigligeti-várhegy magasodott. A nagy melegben igencsak kifárasztott mindenkit a betonútból is áradó forróság, így emiatt igencsak lassacskán haladtunk elõre. Másfél kilométer után elértük a 71-es utat, ahol a kerékpárúton mentünk tovább. A Ciframajornál fordultunk be balra, majd meredek kapaszkodón másztunk fel a faluba, a vár aljáig.
Az egyik büfénél lepakoltuk a hátizsákokat, a vár jegypénztáránál lebélyegeztük a Kék-túra füzeteket és a sárga L jelzésen felfelé indultunk a várba. Néhány percnyi emelkedõ után értük el a romokat.

A tapolcai medence délnyugati részén, régen a Balaton szigetét képezõ 230 m magas vulkánikus hegy tetején állnak az észak-déli irányú, szabálytalan alaprajzú, belsõtornyos, késõbb külsõtornyos rondellás alsó várral bõvített vár maradványai. A meglévõ vár alaprajza kevés módosítással ma is õrzi a XVI. századi alakját. A vár legkorábbi része a megtört, nyújtott téglalap alaprajzú felsõ vár két négyzetes öregtornya, és a két kisebb, ugyancsak négyzetes torony. A két kisebb torony közül az egyik a felsõ vár felvonóhidas bejáratú kaputornya. Az itt áthaladó út a belsõ vár udvarára vezet, melynek a nyugati falához egy lakóépület és ennek déli oldalához egy kisebb torony támaszkodott, aljában a börtön lehetett. A felsõ vár legmagasabb pontján a déli és nyugati fal szögletében a várkápolna maradványai láthatók, melynek nyugat felõl tekintélyes nagyságú támpillér támaszkodik. E falrészlet hármas tagozódást mutat, a legvékonyabb mellvédfallal. A felsõ vár déli és keleti sarkában az öregtorony állt, ehhez nyugatról a várkápolna, északról pedig a palota csatlakozott. A palota északi és a felsõ vár keleti falánál a keleti négyzetes alaprajzú középsõ torony emelkedett, ezt a gyilokjáró kötötte össze a felsõ vár északi végében levõ, a keleti falhoz csatlakozó kapuvédõ toronnyal. Ezzel szemben az északnyugati, kör alakú saroktorony, a kettõ között pedig az elõudvar vagy fal szoros helyezkedett el. A felsõ vár kaputornya elõtti saroktoronnyal szemben, a keleti vár falánál a Martonfalvay Imre által épített nagyméretû, kb. 20 m átmérõjû, ágyúlõréses, pártázatos rondella látható. A felsõ vártól északra elterülõ külsõ vagy alsó várat lõréses fal övezte, melyet az északi falban és a nyugati oldalon egy-egy kisméretû négyzetes torony szakított meg. Az alsó vár délnyugati sarkában a felvonóhidas kaputorony állt, elõtte a várárokkal. Az alsó várból ma már csak kevés részlet látható. A tapolcai medence már az õskorban lakott hely volt, ahol a rómaiak is megtelepedtek. A honfoglaláskor a tapolcai és a káli medence közötti területet a Kál törzs szállta meg, késõbb Bulcsúnak és nemzetségének lett szálláshelye. A törzsek által megszállt területek közötti gazdátlan föld a X. század égén, a XI. század elején a fejedelem, majd pedig a király kezébe került. Szigliget is ezek közé tartozott, mert a XII. század elejéig a zalai vár birtokai között említik. Az 1121-ben kel oklevél szerint e terület az Atyusz nemzetség birtoka, a XIII. század elején e nemzetségbõl származó Ogyz bán, majd a görög származású Kalián zalai ispán birtoka. Ennek magtalan halála után ismét a királyé lett, aki az 1259-ben a zalai ispánsággal együtt fiának, István ifjabb királynak, majd 1260-ban a pannonhalmi bencéseknek adományozta. Favus apát két év alatt a várat fel is építtette, amely annyira megtetszett a királynak, hogy az 1262-ben a nyitrai Debréte a somogyi Alma és a zalai Bak birtokokért elcserélte. Ettõl kezdve, mint királyi várat a Pok nemzetséghez tartozó Móriczhidai családra bízta, akik az általuk alapított mórichidai premontrei prépostság gazdag egyházi felszereléseit, kincseit is itt õrizték. A Héder nembeli III. Péter veszprémi püspök 1275-89 között a várat elfoglalta és a kincseket Veszprémbe vitte, ahonnan a Pok nemzetség csak a XV. század elején kapta vissza. E nemzetségbõl származó Móric gróf a Sajó melletti ütközetben IV. Béla király életét megmentette, és ezért, valamint hûségéért magas tisztségeket, s nagy birtokokat kapott. Egy 1300-ban kelt oklevél említi elõször várnagyát, Acitust, aki a környék birtokait fosztogatta. Egy Mihály nevû alvárnagyot pedig a veszprémi püspök kiközösített az egyházból, mert bántalmazta a tapolcai plébánost és káplánját, sõt a püspök malmát erõszakkal elfoglalta. Ebben az idõben kezdett a vár alatt, a mai falu helyén egy új település kialakulni, melyet a XV. század elején Újfalunak vagy Szigligetnek - Wyfalu sive Zegligeth - neveznek. Móric fia Miklós unokája Simon 1348-ban a szigligeti várnak és tartozékainak birtokosa. A Móriczhidai család ezután még mintegy száz évig birtokos Szigligeten, és feltehetõen ebben az idõben kerülhetett sor a vár jelentõsebb bõvítésére. A Móriczhidaiak 1424-ben kölcsönös örökösödési szerzõdést kötöttek a Laczk családdal, és bár a család nem halt ki, I. Ulászló Szigligetet 1441-ben a Laczk családdal rokon Némai Kolos Jeromosnak adományozta. A meggyengült királyi hatalom miatt gyakorivá lettek ebben az idõben a hatalmaskodások. 1442-ben Berky Flóris szigligeti várnagy támadta meg és rabolta ki az almádi kolostort. Szigligetet 1445-ben az Újlakyak birtokai között sorolták fel, kiknek birtoklási idejére esik a várnak második jelentõsebb megerõsítése és bõvítése. Újlaky Lõrinc halála után 1521-ben a feltehetõen a Móriczhidaiakkal rokonságban álló tóti Lengyel család szerezte meg a vár birtokában. A mohácsi csata után I. Ferdinánd a Szapolyai Jánoshoz csatlakozó Lengyel család birtokait, köztük Szigliget várát is elvette, és enyingi Török Bálintnak adományozta. A várat azonban Kulcsár István porkoláb nem akarta átadni Török Bálint megbízottjának, Martonfalvay Imre deáknak, aki naplójában írta le a vár elfoglalásával kapcsolatos eseményeket. Az ostrom után Török Bálint Imre deákot nevezte ki a vár kapitányává, aki azonnal hozzálátott annak kijavításához és a középkori várnak a kor harcászati követelményeinek megfelelõ átalakításához. Martonfalvay elõször a külsõ várat építette ki, és az említett kutat is ásatta. A belsõ várban 1953-ban feltárták a kör alakú kútszerû vízgyûjtõt, melynek fenekét Martonfalvay ólomlemezekkel zártatta le, nehogy a víz megszökjön belõle. Ezeknek az építkezéseknek során alakult ki a várnak az az alaprajza, melyet Giulio Turco 1569-ben készített rajzai örökítenek meg. Török Bálint, mint ismeretes, 1541-ben Imre deákkal együtt török fogságba került, azonban utóbbinak sikerült kiszabadulnia. A vár 1547 körül került vissza a lengyel család birtokába, kapitánya Lengyel Brigitta férje, Magyar Bálint lett. Magyar Bálint 1571-ben már betegen feküdt Szigliget várában, de mégis visszaverte a török támadásokat. 1573. május 12-én kelt oklevelében Pármás János arról értesíti Nádasdy Ferencet, hogy Magyar Bálint meghalt. A Lengyel-család kezére visszakerült, rossz állapotban levõ vár javítása 1580-ban a királyi kamara ismételten pénzt utalt ki. Ez az összeg azonban csak a legszükségesebb javításokhoz lehetett elegendõ, mert Lengyel István 1588-ban arra kéri a királyt, hogy a rajkai birtokért cserélje el Szigligetet, mert a vár állapota, hadfelszerelésének elégtelensége és a török közelsége miatt nem képes a vár megtartására. Az ott levõ katonák is rajta követelték az elmaradt zsoldot. Az 1613. évi 16. tc. más várakkal együtt Szigliget várának õrséggel való ellátását és a zsold kifizetését rendelte le, majd az 1618. és az 1622. évi rendelkezések ugyanezt megismételték. Ennek ellenére a vár helyzete nem javult meg. 1606-ban Lengyel János, 1630 körül Lengyel Boldizsár volt a várkapitánya. A vár õrsége 12 huszár, 25 gyalogos és 1 tüzérbõl állt. Boldizsár után Gáspár a várkapitány, aki saját költségén hajókat készíttetett a török elleni védelem céljaira. A hódoltság végén a még mindig Lengyel-család birtokát képezõ Szigliget vára elvesztette hadi jelentõségét, Javításaival senki sem törõdött, így lassan pusztulásnak indult. A XVII. század végén villámcsapás következtében a vár legnagyobb része leégett, majd a még álló épületek lerombolását I. Lipót király rendelte le. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején a kuruc seregek a várat már nem használtál, fokozatosan romba dõlt, köveit a lakosság építkezéseihez széthordta. A még megmaradt falakat 1931-ben, 1953-ban és 1965-66-ban erõsítették meg. A feltárás a mai napig folyamatban van, egy tízéves rekonstrukciós programot indítottak el a vár teljes felújítására.

A várba felérve felmásztunk minden bástyára, minden lehetséges kilátóhelyre. A várfalak mögött észak felé a Szent György-hegy emelkedett, keletre a Badacsony bazalttömbje magaslott. Dél felé, közvetlen mellettünk az Óvár tömbje látszott, mögötte pedig a Balaton vize kéklett. Fantasztikus volt a látvány. Mivel a nap már dél-nyugati irányból sütött, így a szigligeti-öböl vizén milliónyi apró csillag ragyogott az ellenfényben. A fényképezést követõen visszaereszkedtünk a vár aljába, majd a falun keresztül folytattuk az utat. A K jelzés a Hálás-tetõ és az Antal-hegy közötti völgyben vezetett tovább. Kicsit több mint 1 km után útkeresztezõdéshez értünk, itt néhány méter kitérõt tettünk a kék + jelen, hogy megnézzük Szigliget másik nevezetességét, az avasi templom-romot. A kék jelzésen haladtunk tovább az országút szélén. Balról szõlõ földek, jobbról szántó övezte az utat. Most már csak a Badacsony és balra távol a Gulács-hegy uralta a vidéket. Az út élesen jobbra egy hídon átvezetett az Eger-víz patak felett és egyenesen a Badacsony felé futott. Átkeltünk a 71-es úton és 100 méter után a Szigliget – Badacsonytördemic vasúti megállóban voltunk. Itt volt a mai napi utolsó bélyegzõhely. Szerencsénkre egy késõn érkezõ, Budapestre tartó személyvonat rostokolt az állomáson, ami 10 perccel késõbb indult is tovább (így nem kellet füredi átszállással egy késõbbi vonatot megvárnunk.), és már 18:00 óra elõtt a vonaton utaztunk hazafelé. Mindenki fáradtan nyúlt el a vonaton, a lemenõ nap látványával búcsúztunk a Balatontól. Kora estére ért be a vonat a Déli-pályaudvarra.

Folytassa a posta olvasását »