Vendég könyvünk Blogja!

Természetjárók emlékei

Upponyi túra

Országos KÉK-túra szakasz - a 23. számú túra része

Útvonal: Dédestapolcsány – Lázbérci-víztározó – Dedevár – Upponyi-szoros – Uppony – Szilas-tetõ – Koloska-tetõ – Határ-völgy – Putnok
Táv: 17 km
Szintemelkedés: 344 m (összesítve)
Idõtartam: 6 óra.

Szombat reggel a Népstadionnál gyülekeztünk az ideiglenes Volán buszállomáson. Kilencen indultunk útnak, késõbb még ketten csatlakoztak hozzánk. A buszból kifelé tekintve elég szomorkás, ködös kép tárult elénk. Gyöngyöstõl a Mátra, Egerbõl a Bükk burkolódzott fehér lepedõjébe. A megszokott útvonalon haladva 09:45-re már Dédestapolcsányon voltunk. A világháborús emlékmûnél szálltunk le a buszról, majd az élelmiszerboltból begyûjtöttük a fellelhetõ „Vadász” csokoládé szeleteket.

 Dédestapolcsány két Árpád-kori település egyesítésével kelt életre 1950-ben. Az elsõ, Dédes az 1200-as években Borsod várához tartozott, ezt követõen az Ákos nemzetség tulajdonába került. Várát – melyet júniusi túránk során érintettünk – Ernye bán építette. A faluban fõként a várhoz tartozó jobbágyok éltek. 1221-ben említik elõször írásban, Dedus néven. A vár a XIV. század elején királyi birtok lett, ezzel egy idõben jelentõsége is megnõtt. A falu ekkor a Pálóczy család kezébe került. A mezõvárosi rangot csak a következõ évszázadban kapta meg. A hódoltság idején török kézen volt a terület – a környezõ falvak és a vár is. 1576-ban már önálló egyháza volt a reformációnak köszönhetõen. Azóta is a református vallás a meghatározó itt. Katolikus temploma csak a XIX: században épült fel. A másik település Bántapolcsány, neve szláv eredetû. Dédessel együtt a Pálóczyak tulajdona volt, majd a család kihalását követõen Perényi Péteré lett. A dédesi vár eleste után Putnok várának tartozéka lett. Késõbb a török, majd a Daróczyak, végül a XVIII. Században a Szentmiklóssy család lett a tulajdonosa. Szintén református falu, temploma 1769-ben épült.

A fõút vonalát követve indultunk el a falu vége irányába. Szépen felújított házak között mentünk, egy disznóvágás mellet is elhaladtunk. Hamar elértük a falu szélét, innen már csak pillanatok kérdése volt és a Lázbérci-víztározó partjához értünk. A víztározót 1966-ban létesítették a Bán-patak felduzzasztásával. Benne 6 millió m3 vizet tartalékolnak. Legnagyobb mélysége 18 méter. Közvetlenül a tó elején vezetett át egy kis, kavicsokból épült töltés a DNY-i nyúlvány másik oldalára. Ezen tettünk meg pár lépést, hogy még jobban szemügyre vehessük a hosszan elnyúló tó felszínét és a két partját övezõ hegyvonulatokat. A baloldalon a Malom-hegyese, a Lipóc csúcsai, jobb felõl az Éles-kõ, mögötte halványan a Fekete-kõ-tetõ magasodott. Az idõjárás viszonylag kegyes volt hozzánk, itt-ott a nap is elõbújt a felhõk közül: igaz a párás levegõ miatt nem lehetett túl messzire ellátni. A kék jel a bal oldali vízparton, közvetlenül a tó mellett vezetett tovább. Mellettünk a helyi horgászok már bõszen figyelték a horgászbotokra felkötött jelzõiket. A környezõ hegyek oldala már teljesen kopár volt, a falevelek már „kézbesítve” lettek idén. Ennek eredményeképpen az úton vastag avar takaró terült el. A jel nemsokára felvezetett a tó mellett kanyargó új mûútra és azon haladt tovább.
Elhaladtunk az Éles-kõ szirtjei mellett, majd hamarosan a Lipóc-völgy bejáratához érkeztünk. Innen már visszatekintve látni lehetett a tó K-i szárnyát is. A vízbe benyúló kis félsziget, mint egy hatalmas víziló terült el a két ág között. Az Upponyi-forrás után az út élesen balra kanyarodott, az Alsó-völgybe érkeztünk. A hegyoldalról a kopár fák a fejünk fölé hajolva követték minden mozdulatunkat. A víz ezen a részen méregzölddé változott, a másik oldalon feltûnt a Vízköz sziklatömbje, melynek tetején a Dedevár romja várt ránk. Megkerültük a tó végén lévõ kis vízgyûjtõt, majd egy kis csapáson a vár meghódítására indultunk. Szerencsétlenségünkre a térképen jelzett szaggatott vonal egy kicsit még északabbra vezetett, így kicsit kalandosan érkeztünk fel a csúcsra.
Elõször az Uppony felõl érkezõ kis patakon (Csernely-patak) kellett átkelnünk: ez meglehetõsen nehezebbre sikeredett a vártnál, mert a régen itt található beton híd már romokban hevert. Az átkelést követõen a víztározó felõl kezdtünk el felkapaszkodni. Nagyon meredek, sziklákkal csipkézett kis ösvényen másztunk felfelé az avarban és az elõzõ napi esõzéstõl kissé felázott talajban. Nemsokára felértünk a tetõre, ahol a Dedevár még megmaradt kis kõhalma fogadott minket. Itt tartottuk az ebédszünetet is. A fák közül – a párás, ködös idõ ellenére is – csodás kilátás nyílt az Upponyi-szorosra, a környezõ hegyekre, a másik oldalon pedig a Fekete-kõ-tetõ és a víztározó felé. Az alattunk elterülõ mélység kicsit félelmetes volt.
Az ebédet követõen a hegy oldalában araszolgattunk lefelé, majd leérve immár a helyes úton indultunk vissza a K út irányába. Bal felé egy fán egy apró mókust vettünk észre, aki aprólékosan ropogtatta a kezében lévõ makkot, majd minket felfedezve, az ösvényünket keresztezve átugrált a hegytetõ irányába. Mi hamarosan a patakon átvezetõ híd mellé érkeztünk, itt értük be a K utat is. Innen kezdõdött az Upponyi-szoros. A jelzés az S alakban kanyargó, mély, a víz eróziója által kivájt szurdokvölgyben vezet keresztül. Mindkét oldalon hatalmas sziklák magasodtak fölénk, balra a Kalica-tetõ tetején a reformáció határát jelzõ kereszt látszott, jobbra a kanyarban az Upponyi-kõfülke volt észrevehetõ. Kb. 500 méter után értünk ki a szorosból és innen már látszottak Uppony falu házai is. Uppony a borsodi vár földje volt.

Elsõ említése 1281-ben, oklevélben volt. Ekkor a község István mester birtoka. A pápai tizedlajsrom 1335-36-ban említette nevét Vpon néven, ebben az idõben építették templomát. A 16. század elején az egri káptalan birtoka. Ugyanakkor volt a községben a Daróczy és Újházy családnak is birtoka. A falu határában kemencét találtak, melybõl vasolvasztó mûködésére lehet következtetni. 1760-ban Fazola Henrik megnyitotta a környék ércbányáit, melyet az ómassai kohóban dolgoztak fel. A község katolikus vallású. Templomát 1335 körül építették, azóta sokszor újjáépítették.

Elõször a mûutat követve jobbra kanyarodtunk a K+ jelzésen, hogy a közeli büfében lebélyegezzük a füzeteket. Mivel a büfé nem volt nyitva, így kicsöngettük a tulajt és kértük a bélyegzõt. Szerencsére otthon voltak, így a bélyegzõt is megkaptuk, de a büfét, szombat ellenére nem nyitották ki. Tovább indultunk, átkeltünk a kis patak újonnan épített íves fa hídján, a csinos kis turistaháznál két fõvel egészült ki a kis csapatunk. Balra elõttünk, északi irányban már látszottak a domboldalba vájt borospincék (100-nál is több). Érdekes látvány volt, hasonlítottak egy kicsit a Gyûrûk urából ismert hobbit lakokra. A kék jelzés a domb keleti oldalán ment tovább, a Ravasz-lyukon keresztül. Visszatekintve a domboldalról Uppony házainak teteje, mögöttük az Upponyi-szoros bejárata és a Kalica-tetõ látszottak. A felhõs, párás idõ miatt hamar homályba burkolództak a hegyek. Jobb kéz felõl halványan látszottak a Három-kõ sziklái is. A kopár domboldalon éles jobb majd bal kanyart követõen fekete fenyõk mellett vezetett az út a Cibróka elhagyott, kiszáradt gyümölcsösébe. Innen mindkét irányba – a látási viszonyoknak megfelelõen – az északi Bükk hegyei rajzolódtak elénk. A Köbölic-tetõ, az Upponyi-hegyek, a Mercse-ágazat, a Királd feletti csúcsok, a Zsinnye, a Bugyog-bérc. Itt találkoztunk a mai napon elõször elszórt hófoltokkal is.
Nemsokára a Szilas-tetõhöz értünk, majd innen a K jelen lefele haladtunk tovább. Itt már kisebb hó csatára elegendõ hó is összegyûlt a kidõlt fák törzsein. Egy erdészház mellett élesen balra kanyarodtunk – a házból füst és vadpecsenye illata áradt, majd a Koloska-tetõ és a Nyúzó-tetõ alatt folytattuk az utat. Fenyvesek, majd tölgyfák között értünk be a Határ-völgybe, ahol a Határvölgyi-patak felett vezetett az út. Valamivel több, mint 2 km után érkeztünk meg a sajómercsei országútra. Itt jobbra kanyarodtunk és az országutat követve Putnok felé vettük az irányt. Kereszteztük az Eger-Putnok vasútvonalat, majd a Sajó völgyén vágtunk át. Hamarosan a Sajó hídjához értünk, itt rövid idõre lementünk a vízpartra is. Innen 10 perc séta után értük el a putnoki vasútállomás épületét, ahol a mai utolsó bélyegzést kaptuk.

Borsod megye nyugati peremterületén, a szlovák határ mentén fekvõ kisváros a történelmi Gömör-Kishont vármegye székhelye volt. Az elsõ helytörténeti okmányok és dokumentumok 1283-ból ismertek. A pápai tizedet szedõk a várost Putnok néven jegyezték föl. Az etimológusok szerint nevét a puttonosokról kapta. 1423-tól itt volt a vám- és a királyi sókamara. Hunyadi János Putnokon is átvonult seregével a csehek elleni hadjárat idején. Mátyás király is megfordult Putnokon, a monda szerint a szõlõben megkapáltatta a fõurakat, hogy ezáltal is a kétkezi munka megbecsülésére nevelje õket. 1567-ben a törökök elfoglalták a várost. A török kort idézik a Sahin és Hadrizsi családnevek. A történelem folyamán az Orlay­ak, Putnokiak, Tomoryak és a Serényiek a város urai és a terület földbirtokosai sokat tettek Putnokért. Különösen a Setényiek, "Putnok Széchenyieinek" serénykedését kell kiemelnünk. A Setényiek építették a klasszicista stílusú kastélyt. Az õ idejükben épült - közismert néven - a "gazdasszonyképzõ"', a Gazdasági Felsõleánynevelõ Intézet - ahol Gobbi Hilda színmûvésznõ is tanult -, továbbá a Polgári Fiú és Leányiskola is, valamint a Mezõgazdasági Szakiskola, amely most középiskolaként mûködik. A Putnokon szolgált református prédikátorok az irodalom jelentõs mûvelõi voltak, közülük Balogh Bélát kell kiemelnünk, aki 1870-80 kõzött megírta Putnok történetét. Rimaszombaton kinyomtatott mûvének egy bekötött példánya a putnoki Gömöri Múzeumban található. A város szülötte Tóth Ede népszínmûíró, akinek A falu rossza c. mûvét a falusi színjátszók évtizedeken keresztül sikerrel adták elõ. 1994-ben a Rákóczi u. 14. sz. alatt nyílt meg a Holló László Galéria, a B.-A.-Z. megyei múzeumi szervezet legújabb tagintézményén Putnokon az ún. Seres-házban. 1986-ban egy régi Putnoki család leszármazottja, Dr. Lendváry Benõné, Seres Sarolta nyugalmazott gyógyszerésznõ lakóházát a magyar államnak adományozta azzal a kikötéssel, hogy az épület a jövõben múzeumi célokat szolgáljon. A város környékén északi irányban a Szörnyû-völgy, a halastavak a Pálma- és Ilona-forrás, az európai hírû elemén Mohos-tavak úszó tõzegmohalápja, mint fokozottan védett terület állítja meg a látogatóknak. A Szörnyû-völgy fontos kereskedelmi útvonal volt egykor, melyet a 15-i században a betyárok is jól ismertek. A folyamatos rablásokat kísérõ szörnyû eseményekre utal a völgy elnevezése. A város római katolikus temploma a kastélypark mellett található, melyet a 19. század közepén építettek késõ barokk, klasszicizáló stílusban. A plébánia templom kerítésfalában, klasszicizáló fülkében áll Nepomuki Szent János szobra.

A vasútállomás és az egész kisváros folyamatos felújítás alatt lehetett az elmúlt idõszakban, már régen voltunk olyan állomásépületben, ahol a mellékhelység csillogott-villogott a tisztaságtól. A város házai is gondoskodásról árulkodtak. A Rákóczi úton mentünk a 26-os út felé, majd balra kanyarodtunk és a Serényi-téri buszmegállóba értünk. Már csak kívülrõl, messzirõl néztük a szépen felújított katolikus templomot, mert a buszunk hamarosan megérkezett. Ózdi átszállással az esti órákban érkeztünk meg Budapestre.

Folytassa a posta olvasását »