Vendég könyvünk Blogja!
Emlékek és hozzászólások a Nálunk eltöltött élményekrõl.
Emlékek és hozzászólások a Nálunk eltöltött élményekrõl.
2013. július 26 - augusztus 01 -án
A tavalyi (ár)vízbe fúlt evezés
után mindannyian vártuk már július utolsó napjait és
reménykedtünk,
hogy idén végre minden kedvezni fog terveinknek.
(2013.07.26.)
Egy pénteki nap találkoztunk a Déli pályaudvaron, a Nagykanizsára induló gyorsvonaton. A csapat majdnem teljes létszámmal megjelent itt; néhányan késõbb szálltak fel Kelenföldön, ill. pár résztvevõ az õrtilosi táborhelyen csatlakozott hozzánk. A vonat a Balaton déli partja mentén, majd a Kis-Balaton mellett haladt szép tájakon. Nagykanizsára jelentõs késéssel érkeztünk, de szerencsére a csatlakozás zökkenõmentes volt: megvárt minket a másik, Gyékényesre tartó személyvonat. Ennek kalauza segítõkész, vicces kedvében volt: a Dráva kiszáradásával szórakoztatott minket.
Végül négy óra utazás után megérkeztünk Õrtilos vasútállomására. Kedves ismerõsként köszönthettük az épületet, a tekerõs sorompót és a vörhenyes macskát, azonban az állomáson most nem az a vasutas teljesített szolgálatot, aki tavaly oly’ nagy részletességgel beszélt szakmájáról. Azok, akik nem velünk utaztak, már a helyszínen vártak minket. Jól esett, hogy csapatunk legtöbb tagja már ismerõs volt a tavalyi Dráva-túráról.
A táborhelyen lassan felállítottuk a sátrakat, és a rönkasztalok megteltek élelemmel; elérkezett a vacsoraidõ. Elégedetten nyugtáztuk, hogy a Dráva vízszintje sokkal alacsonyabb, mint tavaly, és a partnak akkor elöntött részei kerültek most szárazra. Ráadásul a folyó nem sodort magával hatalmas fákat sem!
Nem voltunk egyedül a táborhelyen: egy kirándulóhajó horgonyzott, közelében sátrak álltak; pár fõbõl és egy aranyos kutyából álló fiatal társaság is ott töltötte az éjszakát.
Ahogy sötétedett, egyre több szúnyog próbálta szívni vérünket, több-kevesebb sikerrel – de a teljes sötétség beállta után nyugovóra tértek. Tiszta, csillagos égre nézhettünk fel; a fogyó Hold még nem zavarta a látványt. Hamarosan mi is visszahúzódtunk sátrainkba és elaludtunk.
(2013.07.27.)
Másnap – a tehervonatoktól dübörgõs – éjszaka után meleg napra ébredtünk. Ízlés szerint megmosakodtunk, ki a váróteremben, ki a Drávában. Reggeli után megérkeztek túrakenuink és a túravezetõnk: András, testvérével Marcellel. Lebontottuk sátrainkat, megbeszéltük a hajók beosztását, majd meghallgattuk András ismertetõjét és eligazítását. Hátizsákjainkat, sátrainkat és egyéb nagyobb csomagjainkat berakodtuk a kenuszállító utánfutóba; ezeket csak a következõ táborhelyen láttuk viszont.
Végre elérkezett a várva-várt „pillanat”: a vízre szállás! Öt hajót töltöttünk meg; hármat négy-négy fõvel, kettõbe pedig három-három személy jutott; én Katival és Sanyával kerültem egy hajóba, a másik háromfõs legénységhez társult a túravezetõnk. Hajóink a Dráva ritka halairól (pl. selymes durbincs) vagy madarairól (pl. küszvágó csér) kapták nevüket. A vízen összevártuk egymást, és elindult a nagy kaland! Erõs sodrás fogadott minket, a parthoz közel kisebb-nagyobb örvényekkel és limányokkal (olyan részekkel, ahol a sodrással ellentétes irányban folyik a víz, többnyire egy-egy benyúló földnyelv vagy sarkantyú mögött).
A part általában meredek volt, de itt-ott kikötésre csábító, nagyobb kavicsokból álló zátonyok tarkították. Idõnként löszös-homokos anyagból álló magaspart szegélyezte a folyót, ezek a szakaszok nagyszámú partifecskének és gyurgyalagnak nyújtottak otthont: e madarak költõjáratot vájnak a partfalba. A járatokat egymás közelében készítették, a bejárati nyílások több helyen sorokba rendezõdtek: talán egy puhább réteget követve. Feltûnõ volt, hogy a fészektelep nem nyúlt le a vízszintig, valószínûleg a legnagyobb vízálláshoz volt igazítva. A lakók nagyszámban sürögtek-forogtak, csiviteltek. Az egyik magasparti szakasz után láttunk egy õzet, amint a folyóból ivott – mihelyt észrevett minket, kiszökkent a mederbõl és eltûnt a szemünk elõl.
Tájékozódásunkat nagyban megkönnyítette, hogy a parton táblák jelezték a folyamkilométereket, fekete alapon fehér számokkal. E táblák hol az egyik, hol a másik parton helyezkedtek el, számunkra logikátlan elrendezésben.
András, a túravezetõnk útközben sok-sok érdekességet mesélt. Elmondta például, hogy a mai magyar-horvát határ a Drávának az 1770. évi katonai felmérés szerinti sodorvonalát követi, ezért van az, hogy néhol mindkét part Horvátországhoz, néhol hozzánk tartozik. Azonban e vonal jobban követi az etnikai határokat, mint a Dráva mai medre – sõt, e szakaszon Magyarországhoz több horvát lakos került, mint Horvátországhoz magyar! De a folyó a mai napig alakítja útját: mi is tapasztaltuk, hogy 5-6 folyamkilométer „eltûnt”, ugyanis egy nagyobb kanyart a táblák kihelyezése óta átvágott a Dráva – így e kiesett táblák most egy holtág mentén találhatók.
Érdekes, hogy a magyar és horvát szabályok jelentõsen eltérnek a vízen engedélyezett tevékenységeket illetõen. Míg a magyar szakasz a Duna-Dráva Nemzeti Parkhoz tartozik, és csak elõre engedélyeztetett csónaktúra tehetõ, korlátozott kikötési lehetõségekkel és a fürdés tilalmával, addig a horvát törvények engedékenyebbek: fürdeni és kikötni is szabad, sõt akár motoros hajókkal is lehet közlekedni! Ennek megfelelõen sok helyütt láttunk horvátokat fürdeni, kisgyerekeket is, és túránk során többször is összefutottunk egy társasággal, akik motoros gumicsónakokkal csorogtak lefelé. Egyszer megcsillogtatták elõttünk magyar tudásukat, szókincsükben elõkelõ helyen szerepelt az „Olaszrizling”…
Utunk teljes hosszában láttunk part mellõl felszálló gázlómadarakat, fõként szürke gémet és nagy kócsagot. A folyó felett többször repült fehér gólya, és két alkalommal rétisas is megjelent! A kisebb madarak közül gyakoribb volt a tõkés réce, és elég sokszor szemünk elé került egy kisebb parti madár, melynek fekete-fehér-barna mintája, vékony és hegyes szárnya, valamint gyors röpte volt. Meglehetõsen ritka látvány volt a jégmadár, és az egy-két zátonyon csapatosan feltûnõ, „bánatos hangú” bíbic. A part menti fákon többféle cinege ugrált és énekelt.
Szerencsére rovarokból sem volt hiány! Gyönyörû, sárga-fûzöld-fekete mintás, gyorsröptû szitakötõk kísérték hajóinkat, és le-leszálltak a kenuk orrára, kezünkre, vagy épp az evezõre. Ezek a Gomphidae családba tartozó, egymástól nehezen elkülöníthetõ, de ritka és védett fajok! A folyó felsõ szakaszán gyakrabban láttuk õket, mint lejjebb. A part mellett egy másik család képviselõje, a sávos szitakötõ volt jelen. E fajra a nagyfokú ivari kétalakúság jellemzõ: míg a hím teste és szárnyainak külsõ fele csillogó, igen sötét zöldeskék (már-már fekete), addig a nõstény fémes olajzöld-mohazöld színû, és szárnyainak teljes felülete átlátszó. A partok mentén végig nagyon gyakori volt, itt-ott szinte felhõkben riadtak fel példányai elõlünk! Néha láttunk a vízbõl kikelni egy-egy sárgás színû kérészt. A lankás partszakaszokon, zátonyokon pedig lepkékkel lehetett találkozni. Szinte mindegyik zátonynak megvolt a saját Atalanta-lepkéje, de sokfelé elõfordult a c-betûs lepke, és – nagy örömömre – a magyar színjátszólepke (Apatura metis) is! Ez utóbbi fajnak nálunk a Dráva mentén élnek legnagyobb állományai, de megtalálható puhafa- (fûz-nyár) ligeterdõkben a Duna mentén Paksig és a Tiszánál Algyõig; észak felé haladva egyre ritkul. Láttuk rokonát, a kis színjátszólepkét is, amely sokkal elterjedtebb, szerte az országban él.
Evezés közben nagyon figyelnünk kellett a vízben lévõ fatörzsekre, melyek a legváratlanabb helyeken bukkantak fel, és csak egy rövidke darabjuk meredt a vízfelszín fölé. Néha teljes egészében a víz alá merültek; egy ilyen, elágazó fát túl késõn vettem észre és ráfutottunk – szerencsére a lendületünk továbbvitt minket, így nem történt sem fennakadás, sem borulás. Máskor az erõs sodrás belökött minket egy vízben álló facsoportba, de a kormányosunk ügyességének köszönhetõen sikerült épségben kilavíroznunk belõle!
A túra során végig jó tempót diktáltunk, így mindennap jutott bõven idõ megállásra, fürdésre, és az útba esõ holtágak meglátogatására is. Holtágból az elsõ szakaszon kevesebb volt, mint a többi napon, de kavicszátonyból nem volt hiány!
Késõ délután-kora este volt, mikor megérkeztünk Vízvárra, az elsõ szakasz végét jelentõ táborhelyre. Itt sok, kisebb-nagyobb sziget és mellékág keletkezett, melyek szövevényében könnyû eltévedni; András nélkül valószínûleg nem is találtunk volna ide. Marcell hamarosan megérkezett az autóval és csomagjainkkal, úgyhogy rövid szusszanás után már állíthattuk is a sátrakat. Ezután néhányan lementünk a kikötõhelyre fürdeni, vitettük magunkat a sodrással, a bátrabbak az egyik fára felfüggesztett kötél segítségével lendültek és csobbantak a vízbe. Kellemes, pihentetõ érzés volt „ázni”, és nem utolsósorban menedéket nyújtott a szúnyogok elõl!
A finom vacsora után lassan sátorba hajtott minket a jólesõ fáradtság.
(2013.07.28.)
Reggel 8 óra volt már, mikor mindenki elõbújt. Ekkortájt érkezett néhány férfi és velük 3-4 kistermetû kutya. Az emberek elkezdték kimerni a kikötõhely mellett elsüllyesztett ladikból a vizet, majd miután végeztek, komótosan beültek és elindultak az oldalágban. Kutyáik vízbe ugorva követték õket, de a legöregebb állatnak nem akaródzott úsznia – gazdája megsajnálta: a parthoz kormányozta a csónakot, ahonnan a kutya már be tudott ugrani. Távozásuk után vettem észre, hogy az egyik tájékoztató tábla tetejérõl egy hím szarvasbogár figyel minket. Jelenléte meglepõ volt, mert július vége kései idõpont nekik, ekkorra már megtörténik a párosodás és peterakás, és már nem lehet belõlük hírmondót sem találni.
Az elhúzódó reggeli és pakolás miatt már 11 óra is elmúlt, mikor vízre szálltunk. Erre a napra kb. 40 km-es evezést terveztünk Barcsig, de a sodrás még mindig nagy volt, és sokat segített az ütemterv tartásában. A Dráva e szakaszát sok kanyar tarkította. Még mindig elõfordultak olyan részek, ahol mindkét part horvát területre esett, az egyik ilyen helyszínen egy függõhíd (gyaloghíd) ívelt át a folyó felett – az autókat komppal vitték át.
Betértünk egy holtágba, mely jóval hosszabb volt, mint amilyenre számítottunk. A négyfõs hajók sorra lemaradtak, hamarosan csak két egység folytatta a felfedezõutat. A víz egyre sekélyebb lett, egyre jobban látszódtak az iszapban szûrögetõ kagylók és az ide-oda cikázó kishalak. Sok madár lakta ezt a holtágat, igazán háborítatlannak tûnt! Végül mi is megálltunk, és csak egy kenu hatolt be a holtág végéig, míg végül megfeneklettek. De bõven megérte nekik, ugyanis közelrõl láttak egy elég ritka madarat: fekete gólyát!
Miután mindenki visszatért és a csapat összeállt, folytattuk utunkat. Innen már csak Barcs elõtt néhány kilométerrel álltunk meg, ahol régebben a városi szabad strand mûködött – e szakaszon mindkét part Magyarországhoz tartozik. Nemcsak a part volt lankás, hanem a folyóban is nagy területû kavicspadokat lehetett látni; a barcsi fürdõzõk mellett mi is kényelmesen elfértünk. Az itteni padokat már jóval kisebb kavicsok alkották, mint az Õrtilos (vagy akár Vízvár) környékieket. Ezután már nem kellett sokat eveznünk, hamarosan feltûntek Barcs elsõ (legmagasabb) épületei, a parton megszaporodtak a kikötõhelyek, majd a kisebb-nagyobb hajók, mögöttük a vasútállomás épületei, végül az utolsó kanyarból kiérve megláttuk a nagy, közúti hidat is. Balra húzódtunk, elhaladtunk a strand mellett – egy kisgyerek anyjának lelkesen újságolta érkezésünket – és partot értünk a vízitúrázók táborhelyén.
A strand tömve volt, még a táborhelyen is keresztül-kasul járkáltak az emberek, de ahogy közeledett a záróra, lassan fogyott a nép és csendesedett a környék. Mikor tavaly itt jártunk, a nagy fûzfák éppen vízben álltak – most legalább egy méterrel alacsonyabban állt a vízszint! Mi is szabad vízfelülethez jutottunk, és úsztunk egy jót. Azután, a lehetõséget kihasználva, hideg vízben lezuhanyoztunk, majd besétáltunk a városba. Egy éttermet: a Club 101-et kerestük, és bár akit csak megkérdeztünk, mindannyian más irányból javasolták megközelítését, végül odataláltunk. Nekem ízlett az étel, és nem volt kifogásom sem a mennyisége, sem ára iránt. Sötét volt már, mikor visszaértünk. Kicsit beszélgettünk még, majd lefeküdtünk.
Nagyon meleg éjszakánk volt, ennek ellenére a harmat kiült a sátramon. Reggel feltámadt a szél, amely hatékonyan segítette a vízcseppek eltûntetését. Reggeli után András lediktálta nekünk, hol érdemes holtágat keresni, megállni, esetleg fürdeni – és ami a legfontosabb: hogyan ismerjük majd meg a következõ kikötés helyszínét: a szentborbási táborhelyet. Õ ugyanis nem evez velünk többet: ezen és a következõ napon az autót hozza, utána végleg búcsút veszünk tõle, mert Õrtilosról indul a következõ csoporttal.
Ezúttal idõben szálltunk vízre, és pár kilométer múlva el is értük a nap elsõ megállóját: a Csomoros-szigetet. Nem közvetlenül a szigeten kötöttünk ki, annak meredek partja miatt, hanem néhány méterrel elõtte, egy fa köré épült kavicszátonyon horgonyoztunk le. Szerettük volna megnézni a szigeten létesített tanösvényt, ám felderítõink jelentése szerint az ösvény a ráhajló derékmagasságú (esetleg magasabb) csalán miatt nem járható rövidnadrágban és papucsban, továbbá nehézkes az átjutás a zátonyról a szigetre. Úgyhogy a zátonynál fürödtünk egy nagyot. A víz több négyzetméteres területen csak 5-10 cm mély volt. Itt a sodrásra merõlegesen építettem egy kb. 3 m hosszú gátat, amely mögött a víz folyása megállt, és felmelegítették a Nap sugarai. Hamarosan jól érezhetõ hõmérsékletkülönbség alakult ki az álló és áramló víz között, ezt csapatunk több tagja kihasználta és lefeküdt a langyos vízbe. Élvezték! Ha megunták a heverészést és kimásztak a „medencébõl”, hamarosan kishalak foglalták el helyüket; szemlátomást õk is jól érezték magukat.
Utunkat a Csomoros-sziget „mögött”, az oldalágban folytattuk. A sziget keleti csúcsát egy alacsony kõgát kötötte össze a magyar parttal. Aggódtunk, hogy vajon a mélyebb merülésû hajók is elsiklanak-e a gát felett, de végül mindannyian túljutottunk rajta. Hamarosan egy újabb sziget mellett haladtunk el, az oldalág nyugati bejárata (magas) kõgáttal volt lezárva, ám keletrõl szabad volt a bejárás. Nem is hagytuk ki! Hangulatos, csendes ág volt, sok madárral, kagylóval és hallal. Sajnos néhány mûanyag palack és egyéb hulladék csúfította a látványt. Egészen a kõgátig feljutottunk, ahol már-már az átemelést tervezgettük, ám mégis lemondtunk róla és visszafordultunk. A szigeten hangulatos kunyhókat vettünk észre – oda aztán el lehet vonulni az egész világ elõl!
András ajánlotta nekünk a Drávatamási mellett létesített tanösvényt, ám megközelítési nehézségei miatt lemondtunk róla.
Innentõl kiegyenesedett a folyó. Az aprókavicsos zátonyok eltûntek, helyüket a homok vette át. Az elsõ ilyen homokpad szinte tengerparti benyomást keltett, csak a víz nem volt sós! E pad szélén láttuk meg az elsõ békákat túránk során: kecske- és/vagy tavi békák voltak, nagy számban éltek azon a területen – aranyosak voltak! A homokpad anyaga vízzel megfelelõ arányban keverve hígan folyós elegyet alkotott, ugyanakkor szárazabb aljzattal érintkezve éppen eltûnt belõle annyi víz, hogy alakját megtartsa a földet ért csepp. Ezen nagyszerû tulajdonsága különleges alakzatok létrehozását tette lehetõvé, melyet egy nagy (Gyûrûk Ura- utánérzetû) homokvár-komplexum építésével ki is használtunk. Tanulmányoztunk itt még egy csökkent röpképességû Gomphida szitakötõt, végül nekivágtunk aznapi utunk utolsó szakaszának, és pár km távolság leküzdése után megérkeztünk a szentborbási kikötõhöz. Itt egy betonlejáró ereszkedett a vízhez, így nem lehetett egyenest nekimenni, hanem nagy ívben, alulról megközelítve kellett kikötni (egy hajó túl nagy ívben kanyarodott, õk pár métert felfelé eveztek).
Sátorállítás után Túró vezényletével közös vacsorakészítésbe kezdtünk, melynek eredménye bográcsban készült cukkinis lecsó-jellegû, jóízû étel lett (opcionálisan virslivel kiegészítve).
Ennek a szálláshelynek az infrastruktúrája volt a legteljesebb az összes közül, ugyanis angol WC mellett melegvizet (luxus) is biztosított. A zuhanyzó csapjainak kezelése nem volt egyszerû: a hideget kinyitva néha hideg, néha viszont forró víz jött.
Sötétedés után rövid ideig lehetett még látni a csillagokat, de hamarosan befelhõsödött az ég és megerõsödött a szél. Éjfél körül megérkeztek a zivatarok is. Esõ ugyan nem sok esett, ám dörgésbõl és villámlásból rendesen kijutott nekünk. Két szakaszra tagolódott az égiháború, amit a sátor belsejébõl is jól lehetett érzékelni. Elõször a villámok elérték a földfelszínt, amit rövidebb és behatárolható irányú felvillanások, valamint az õket hamar követõ, csattanó dörgések jeleztek. Néhány perc múlva, a második szakaszban a villámok felhõ-felhõ közt húztak ívet (nem értek földet): irányukat alig lehetett megállapítani, hosszabb ideig fénylettek, és elnyújtott, morajló dörgés kísérte õket még akkor is, mikor fejünk felett járt a vihar.
(2013.07.29.)
Reggelre nyoma sem volt a zivataroknak, csak vékony felhõk kószáltak az égen. A szokásos teendõk (sátorbontás, reggeli, napi látni- és tudnivalók feljegyzése, bepakolás az autóba és a kenukba) után vízre bocsátottuk hajóinkat. Három csónak legénysége szeretett volna benézni a táborhely felett kb. 100 m-re lévõ mellékágba; ennyit a sodrás ellenében kellett eveznünk. A víz itt keskeny és általában sekély volt, a szakasz közepe táján egy vastag fatörzs dõlt keresztbe a víz alatt, melyen csak a kenu erõteljes meglökésével lehetett átjutni. De megérte! Elõször egy szarvast láttunk inni a folyóból, majd a parton észrevettünk egy szép nagy agancsot, és néhány madár is felrebbent elõlünk – szebben nem is indulhatott volna a nap!
A mellékágból kiérve elkapott minket a sodrás és hamarosan visszavitt minket a táborhely magasságáig. A két egység, akik nem tartottak velünk az oldalágba, a kikötõhelyen vártak meg minket; õket beérve csatlakoztak hozzánk és megkezdtük a kb. 20 km-es utunkat Drávasztáráig. Ezúttal nem eveztünk be az összes holtágba, de a legcsábítóbb homokpadokon megálltunk. A horvát oldalon sok helyütt láttunk horgászokat vagy szemlélõdõket, kivétel nélkül mindenki hangos köszönéssel üdvözölt minket – természetesen a válasz sem maradt el.
Néhány kilométerrel a cél elõtt több csónak összekapaszkodott és így vitettük magunkat a folyóval – egészen addig, míg egyikünk észrevette: vészesen közeledik egy homokpad! Gyorsan szétváltunk és nekiálltunk tiszta erõbõl lapátolni: volt, akinek sikerült vízen maradnia, mások viszont kisodródtak és megfeneklettek – borulás szerencsére nem történt. Az utolsó pár száz méteren a sereghajtók (Attiláék) úgy döntöttek, hogy megelõznek minket, élen járókat. Meglepetésszerû támadásuk majdnem sikerrel járt, de idõben rákapcsoltunk, így nem tudtak utolérni minket annak ellenére, hogy (vagy épp azért, mert?) õk négyen voltak, mi viszont csak hárman. Végül mi értünk partot elõször Drávasztárán. A táborhely nagyon szép helyen: a folyó egy nagy, éles kanyarulatában fekszik – itt a Dráva egy kicsit a Dunakanyarra emlékeztetõ látványt nyújt! Kiszállás után nem sokkal találtunk egy elpusztult magyar színjátszólepkét; megmutathattam, milyen mintázatbéli eltérések alapján lehet megkülönböztetni a kis színjátszótól. Szerencsére élõ példányt is láttunk, elég sokat!
Estefelé egy lovaskocsi jött értünk, egyetlen ló húzta, a bakon pedig egy kedves bácsi ült, aki békésen tûrte sokasodó kérdéseinket. Átszeltük Drávasztárát, hogy meg se álljunk a szomszéd falu, Drávaiványi református templomáig. E templom gyönyörû, festett fakazettás mennyezetérõl nevezetes – és nemcsak a plafon, hanem a padok külsõ oldala, a karzat és a szószék is virágmintákkal ékesített. Hosszan elbeszélgettünk a templomkulcs õrzõjével, majd a kocsi visszavitt minket Drávasztárára, a Seoska Vendéglõhöz, ahol horvát ízek vártak ránk vacsorára. Hatalmas, nagyon finom adagokat kaptunk, és beláttuk: igaza volt a vendéglõsnek, aki szerint vacsorájuk után kifejezetten jól fog esni az a pár km séta visszafelé a táborhelyig!
Sokat beszélgettünk hazafelé. Éva, csapatunk egy tagja elmondta: több faluban szóba elegyedett a helyiekkel, akik még sosem csónakáztak a Dráván, és nem is tennének ilyet – sõt, közülük többen még úszni sem tudnak! Valami félelemmel vegyes tisztelet övezi körükben a folyót – talán mert testközelbõl tapasztalják a pusztító oldalát is (árvíz, tragikus vízi balesetek). Néztük a gyönyörû, tiszta, csillagos eget, melyen a Tejút majdnem láthatártól láthatárig ért! Az érdeklõdõknek megmutattam mindenekelõtt a Nagy Nyári Háromszög csillagait és az azoknak otthont adó csillagképeket. Találtunk egy nagy szentjánosbogár nõstényt: errõl a kukacszerû „valamirõl” néhányan alig akarták elhinni, mit is tisztelhetnek benne!
A táborhelyen többen néztük még a ritkán látott szépségû eget. Közben a szúnyogok folyamatosan szurkáltak – kevesen voltak, de Õrtilos után nem számítottunk arra, hogy éjszaka is aktívak maradnak. Az élményekkel csordultig teli nap után késõn feküdtünk le.
(2013.07.30.)
Másnap reggel tudatosult bennem, hogy elérkezett túránk utolsó teljes napja. Nehéz lesz itt hagyni a Drávát… de addig még sok minden vár ránk! Fájó szívvel búcsúztunk el Andrástól, ettõl a segítõkész, jó fej, a folyót tövirõl-hegyire ismerõ sráctól. Indulás elõtt láttuk lecsorogni horvát ismerõseinket – sajnos járatták a motorokat, és felriasztották a madarakat elõlünk. Tisztes távolból követtük õket, nem siettünk.
Nemsokára észrevettünk egy szigetet, amely mögé ugyan nem tudtunk behatolni, ám közvetlenül utána egy méretes homokpad fogadott minket a jobb parton. E pad egy széles, fátlan sávban folytatódott, amely nagy ívben kanyarodott vissza a folyóhoz – a Dráva régebbi kanyarulata, melyet aztán átvágott, és a régi meder a mostani alacsony vízállás miatt szárazra került; csak egy keskeny csatorna és néhány pocsolya maradt meg.
Néhányan felfedezõutat tettek a mederben, és érdekes megfigyelésekrõl számoltak be: hosszú, kacskaringós nyom végén lévõ kagylókról, melyek idõnként elõrehaladnak pár centit. Szárazra került társaik közül sokan elpusztultak – ezek között voltak kicsi, kerek, bordázott héjú példányok: õértük nem kár, ugyanis egy betelepült, gyorsan terjedõ, és az õshonos kagylókat kiszorító fajhoz tartoznak! Nemcsak kagylókat találtak, hanem egy gázlómadár fiókáját is! A tûzforró, talpat égetõ homokon ült, nem volt ereje elszaladni, csak pislogott. Bevitték az árnyékba, vízzel hûtötték – és a kismadár megélénkült: talpra állt, élénken mozgott, csipogott, majd elfutott. Hosszú, világosszürke lába és lábujjai voltak; hasa, melle és nyaka hófehér, háta és szárnya koromfeketék, sok apró sárga és fehér pettyel. Feje fehér, csíkos fekete mintával.
Megmentettünk néhány õshonos kagylót a kiszáradástól, tanulmányoztuk a hullámverés homokban hagyott nyomait, és már régi ismerõsként üdvözöltük az Atalanta- és a színjátszólepkéket. Idõközben a hajóknál maradt csapattagok találtak egy használható állapotú teniszlabdát. Megebédeltünk, úsztunk még egyet a sodrásban, és folytattuk utunkat.
Hamarosan ismét kikötöttünk, hogy az addig magunkkal hurcolt dinnyéket megegyük. Egy pici, elég iszapos öbölre esett választásunk, de elment a kedvünk a hosszabb ott-tartózkodástól; néhányan megkóstolták a part mentén érõ szedret, majd továbbeveztünk.
A következõ zátony már ideális lehetõséget nyújtott a táplálkozásra. Miután mindannyian végeztünk, hatalmas játék vette kezdetét, melynek során a körbe állók egymásnak dobálták a labdát, és a középen álló két macskának el kellett rabolnia azt (alkalmanként használhattak segédeszközt: evezõlapátot). Rengeteget nevettünk, kiváló ötlet volt, nagyon jól sikerült!
A süllyedõ Nap késztetett minket továbbhaladásra. Figyelnünk kellett, nehogy elhaladjunk a táborhely mellett, azt ugyanis csak egy közvetlen közelrõl látható tábla jelezte. De résen voltunk, és megtaláltuk. Óvatosan kellett partra szállnunk, mert a víz mellett nagyon sok méh ivott. Megérkeztünk hát Vejtibe, az utolsó éjszakánk helyszínére. Attila szokás szerint ajánlgatta a tollaslabdakészletet, ám tûzifagyûjtés után végre akadt valaki, aki használta: Dorkával ketten játszottunk egy jót. Vicces pillanatok, szép furulyaszó és sok lecsapott szúnyog után alaposan leizzadtunk a fülledt melegben. Megmártóztam a Drávában, végre sikerült megszabadulnom a labdázás során összegyûlt homoktól.
Közben elkészült a makaróni vacsorára. Étkezés után még sokat beszélgettünk mindannyian, Marcellt is bevonva, talán most a legtöbbet az egész túra alatt – mintha éreztük volna, hogy nem lesz több éjszakánk a Dráva mentén. Szúnyogból elég sok volt, de a sprayek és spirálok hatékonyan tartották távol õket. Aztán lefeküdtünk.
(2013.08.01.)
Elérkezett augusztus elsõ, egyúttal túránk utolsó napja. Az eddigieknél korábban indultunk, hogy az evezés végén elérjünk egy olyan buszt vagy vonatot, mellyel még napnyugta elõtt Budapestre érhetünk. Tartottuk az ütemtervet, így még meg tudtunk állni egy csábító homokpadon az utolsó, hosszú fürdõzésre. Némi labdázást itt is beiktattunk, de már kisebb lelkesedéssel, mint elõzõ nap. Inkább homokvárat építettünk, figyeltük a környéket, a madarakat, és élveztük, ahogy kishalak csipkedik a lábunkat!
Arrébb egy horvát horgász éppen akkor fogott halat, mikor elhaladtunk mellette; gratuláltunk a zsákmányhoz. Nem sokkal messzebb elértünk egy olyan szakaszt, ahol a jobb part is Magyarországhoz tartozik – errõl egy piros-fehér-zöld zászló értesített minket.
Drávaszabolcshoz közeledve az utolsó kilométereken kanyargóssá vált a folyó. Egymást követték a homokpadok, melyeken bíbicek, récék és sirályok pihentek, utóbbiakhoz két kiskócsag is társult; alig tért el méretük! A legnagyobb homokpadon azonban egyetlen madár sem tanyázott, mert itt horvát családok pihentek, napoztak, röplabdáztak. Az utolsó padon túl egy épület és zsilip állt a jobb parton: ez a mûtárgy szabályozza a Donji Miholjac melletti halastavak vízszintjét.
Még néhány evezõcsapás, és ráfordultunk a célegyenesre: baloldalt megjelentek a kikötõk, elõttünk pedig feltûnt a drávaszabolcsi híd, a végállomás, a Dráván eltöltött hetünk lezárása.
Kikötés után hiánytalanul átadtuk a felszerelést, megmosakodtunk és összeszedelõdzködtünk. Marcell felajánlotta, hogy több fuvarral elvisz minket Harkányba, ahol buszra ülhetünk, így elérhetjük a Pécsrõl induló IC-t.
A búcsúzkodás gyorsan és kissé kaotikusan zajlott, ezért meglepõdtünk, hogy csapatunk néhány tagjával a harkányi buszállomáson ismét összefutottunk. Páran maradtak még, mi viszont Pécsig buszoztunk – ott ismét elváltak tõlünk néhányan.
A vonaton ülve néztem még egy ideig a Mecsek vonulatait, a TV-tornyot és a Tubest – sok tavalyi kedves emlék! Most jött el az idõ, mikor kifújhattuk magunkat, valamelyest rendet vághattunk a tobzódó-kavargó élmények között, és számot vethettünk az elmúlt napokkal. Mindenki túlélte az evezést, megúsztuk borulás nélkül. Nem voltak összezördülések, de kicsit jobban megismertük egymást… és ami talán a legfontosabb: mindannyian rengeteg élménnyel gazdagodtunk, és sajnáljuk, hogy véget ért a kaland!
Szeretettel várunk minden kedves természetet és sportolást, szeretõ embert.
(Tóth Balázs)