Vendég könyvünk Blogja!

Vizitúra emlékei

Dráva túra

2012. július 23 - 26 -án

Táborozás a Dráva partján

Nagy várakozással néztem (23-án) az Unilever SE által meghirdetett vízi túra elé. Nemcsak a jó társaság miatt, hanem azért is, mert még sosem jártam a környéken; még nem láttam a Drávát, pláne nem eveztem rajta. Vera tartotta a kapcsolatot egy másik résztvevõvel: Ákossal. Úgy beszélték meg, hogy majd Nagykanizsán csatlakozunk egymáshoz és onnan együtt utazunk Õrtilosra. De megszakadt a kapcsolat (Ákos nem válaszolt), így életbe lépett a B terv: az Unileveres honlapon írtak szerint utaztunk Verával Õrtilosra. Találkoztunk tehát hétfõn fél hétkor a Népliget buszpályaudvaron. A busz pontban 7 órakor elindult. Azután kiértünk a fõvárosból és Zalakarosig autópályán mentünk. Közben megcsodáltuk a buszablakból a Velencei-hegységet, majd a Balaton-felvidék és a Tihanyi-félsziget jellegzetes felszínformáit, gyönyörködtünk a Kõröshegyi völgyhíd nyújtotta kilátásban. A Badacsony, a Gulács és a Tóti-hegy látványa sokáig elkísért minket. A busz még itt-ott megállt, aztán elég pontosan, 10 órára érkezett a nagykanizsai buszállomásra. Kipakolás után Vera egy hajtogatott emlékkel köszönte meg a buszvezetõ viccességét, kedvességét. („Látom, unatkozott …!”) Mivel volt még 1 óra 50 percünk az Õrtilosi buszig, elszántuk magunkat egy kis városnézésre. Erre pont ideális volt az idõ: szikrázó napsütés és kellemes hõmérséklet. A buszpályaudvaron nem találtunk várostérképet, ezért elindultunk egy találomra választott irányban. Rövid kerülõ után kisvártatva a fõtéren lyukadtunk ki, ahol alkalmunk nyílt megnézni a városházát (de csak kívülrõl), a fõtér szobrait, és lehûteni magunkat a szökõkutak vízpermetében. (Volt néhány szabadon álló csõ, melyekbõl változó magasságú vízoszlopok törtek fel – kicsit olyan volt, mint a gejzír.) Na itt végre találtunk egy térképet, melynek alapján a Deák téren megnéztünk egy kedves templomot és egy még kedvesebb parkot, valamit nem messze a Pannon Egyetem egy épületét (valami kereskedelmi kar). Útközben szagolgattunk nyári orgonát és láttunk a járdába süllyesztett aranyszínû „macskaköveket”, melyeken néhány, a II. világháború alatt elhurcolt személy neve állt. Sétáltunk még egy kicsit a környéken, és találtunk egy házat, melynek belsõ udvarán át lehetett sétálni két párhuzamos utca között; az udvarból üzletek nyíltak. Majd negyed tizenkettõkor visszaindultunk a buszállomásra a fõtéren át. Hamarosan kiderítettük, melyik kocsi állásról megy a buszunk és letelepedtünk. Erre a járatra sem lehetett panaszunk, mert pontosan indult és pontosan érkezett. Ráadásul dimbes-dombos tájon haladt. Nagykanizsa egyik városrészében sok gólya fészkelt a villanyoszlopokon: volt, hogy szomszédos póznákon is láttunk fészkeket! Õrtilosban leszállva felidéztem, mit tudok a helyszínrõl: táborunk a Mura torkolatánál lesz az Õrtilosi vasútállomás mellett. Ezenkívül még azt, hogy a falun átmenõ út hosszan folytatódik nagyjából jó irányban. Sejtettem, hogy a vasútállomásnál ér véget, azonban nem néztem utána. Mit volt mit tenni, egy teljesen ismeretlen területen belekapaszkodtunk egy vékonyka tudás-foszlányba és elindultunk csomagjainkkal kifelé a faluból. Utunkat elõször akácosok kísérték, majd egyre gyakoribbá váltak a fûzfák és a borostyán, végül nyaralók közé értünk, sok szilva- és diófával. És nem feledkezhetünk meg a sok-sok kékszárnyú sáskáról sem, melyek mozgó színfoltokként végig ugráltak-repültek elõttünk az úton. A terepviszonyok is változatosak voltak: kevés volt a sík szakasz, és a folyóhoz közeledve kis dombok közé értünk, egyiken-másikon keresztülvitt az út. A legmagasabb domb tetején egy tájékoztató táblát találtunk, amely azt a sejtést adta, hogy jó irányba tartunk. Sõt ebben egy segítõkész bácsi is megerõsített minket! Utunk lejteni kezdett, és nemsokára beért minket egy autó: a tavalyi tiszai evezõs-biciklis túrán megismert család (Jánosék) ült benne! Nagy öröm volt felbukkanásuk és még nagyobb, mikor elmondták: már csak pár perc és megérkezünk! És tényleg: tettünk egy hajtûkanyart, melynek a végén látszottak a sínek, egy állomásépület, a vasúti átkelõhely … és mögötte ott volt a Dráva! Megérkeztünk hát. Mivel ott a vasút a folyóhoz közel húzódott, a galériaerdõ keskeny sávba szorult vissza, amely azonban teljes egészében a Duna-Dráva Nemzeti Park védelme alatt állt. Ahol csak lehetett, megálltunk és néztük a vizet. Ott volt a vad, erõtõl sugárzó, meglepõen gyors folyású Dráva, amelyen idõnként egész fák úsztak le törzsestõl-lombkoronástól. Fura volt belegondolni, hogy mögötte, a túlpart már Horvátországhoz tartozik. Sõt, nemcsak az – ezen a szakaszon az országhatár nem pontosan követi a folyót, így egy-egy pici földdarab hol a horvátoké a bal parton, hol miénk a jobbon. Mi is találtunk egy határkövet a vízhez közel, amely a vonalat 82 m-re beljebb (a túloldal felé) jelezte. Hamarosan megérkeztek Melindáék Sanyáékkal, és a többi résztvevõ is szép sorban. Az ismerkedés és egymás köszöntése után nekiláthattunk hát a sátrak felállításához. Verán és rajtam kívül mindenki autóval (ill. Ákosék vonattal) érkezett, és meglepõdtek rajtunk több szempontból is. Például mert mi a faluból, a busztól sétáltunk be teljes menetfelszerelésben. Én furcsának találtam meglepetésüket meg azt, hogy sokallták azt a 4-5 km-es távot. Másfelõl irigyeltek minket, hogy 1-1 hátizsákban minden cuccunk elfért, és még Vera két bejáratú sátrának is a csodájára jártak. Majd Verával valahogy a vasútállomásra vetõdtünk, ahol õ megismerkedett az állomásfõnökkel, egy középkorú nõvel. Vera olyan lelkesen, érdeklõdve kérdezett, hogy a vasutas egészen feloldódott, és rengeteget mesélt a munkájáról; beengedett a forgalmi irodába, megmutatta a vágányokat ábrázoló asztalt amely jelzi, hová jön/jöhet a vonat, magyarázott a biztosítóberendezésekrõl, arról, hogyan tartják a kapcsolatot rádión az állomások, hogyan kezeli az utas tájékoztató rendszert (melyik gomb szólaltatja meg a MÁV-szignált), hogyan nevezik a vasutasok egymás közt a különbözõ mozdonyokat és még sok egyébrõl. Elmondta, hogy az elõzõ rendszerben Jugoszlávia közelsége miatt szereltek fel kézzel tekerhetõ sorompót jelzõlámpa és fénysorompó helyett; ki is próbálhattuk, milyen érzés leereszteni és felhúzni! De a többieknek is sokat segített, mikor a menetrendet kérdezték. Ugyanis evezõs táborba jöttünk, és az autókat el kellett vinni oda, ahol legközelebb kikötünk, majd a sofõröknek vissza kell jönniük vonattal. Az állomás személyzetéhez tartozott két macska is, akik egyáltalán nem voltak szégyenlõsek; minden simogatást hangos dorombolással viszonoztak. Lassan beesteledett. Közösen megvacsoráztunk, megbeszéltük a másnapi étkezést, majd a táborhelyen kiraktam a lepke csalikat. Amíg vártuk a lényeket, néztük a folyót, beszélgettünk és megcsodáltuk a csillagos eget. Mutogattam néhány csillagképet is. Végre megjöttek a lepkék: általános népszerûségnek örvendtek a szép nagy övesbaglyok és a délrõl jött homokórabagoly (Dysgonia algira). Vízkészletünket utántöltöttük az állomás várótermében. Míg egymásra vártunk, egyikünk felfedezett egy pirregõ tücsköt ciripelés közben! Elsõ szárnyait V-alakban széttárta és úgy rezgette, ily módon adott hangot. Ámulva figyeltük, sokunk most látott ciripelõ rovart elõször. Természetesen a macskák hamar megjelentek, egyikük nemsokára fel is mászott annak az ölébe, aki épp ült a padon. Ha valaki melléült, a macska átmászott hozzá. Aranyos volt! Lassan visszaszállingóztunk a táborba. Fogmosás és kisebb-nagyobb dolgok elintézése után lassan mindenki lefeküdt. Ezen a napon rengeteg élményre tettünk szert és úgy éreztük, már nem férne bele több – éppen jókor jött az éjszaka!

Másnap (24-én) reggel ébredés után megbeszéltük, ki mire emlékszik az éjbõl. Valakinek a MÁV-szignál maradt meg, másoknak a tehervonatok zakatolása, de olyan is volt, aki mindezekre nem emlékezett, mert aludt egy jót. Többen még most is emlegették a lepkecsalikat, mint a tábor egy színfoltját. Reggeli után gyorsan összepakoltunk és szinte mindnyájan elindultunk egy rövid túrára. A tanösvény egyik tábláját megrongálták, de kérésre elmondtam a nem látszódó növény- és állatneveket. Bevettük magunkat a dombok közé (Szentmihályhegy nevû településrész), és közben érintettük azt a helyet is, ahol elõzõ nap Vera és én találkoztunk a segítõkész bácsival. Itt az egyik kertben kecskéket láttunk meg: kijöttek a kerítéshez, Vera pedig megetette õket frissen szedett fûvel. A templomnál szerettünk volna kilyukadni, de ez elsõre nem jött össze – végül egy helybéli ember segítségével találtuk meg. A templomdombról szép kilátás nyílt a Dráva néhány szakaszára, a Drávamente horvát oldalára, és távolabb a Kalnik- és Bilo-hegységre. Az egyik hegyvonulat különösen szimmetrikusnak tûnt középen egy magas, elég meredek csúccsal és két oldalán szinte egyforma hosszú és magas gerinccel. A Dráva elvileg sok zátonyt, kis szigetet ölel körbe, ezek azonban a magas vízállás miatt sajnos nem látszottak. Miután bekukkantottunk a templomba, célba vettük a Beleznai vasúti megállóhely közelében lévõ Új-Zrínyivárat. A túraúton lassan elhagytuk a nyaralókat és beértünk az erdõbe. Sajnos a löszös talajon az akác jól érzi magát és sok helyütt egészen elnyomta az eredeti erdõvegetáció fáit. Az út mentén már több helyen érett a szeder (hamvas és vadszeder egyaránt), jót lakmároztunk belõle. Közben megfigyelhettük a gyalogbodza és a bojtorján virágzatain szívogató megannyi boglárkát, gyöngyházlepkét és a többi nappali lepkét. Néha elhagyatott házak mellett mentünk el; az egyiknek kertjében találtunk egy játék rögbilabdát, én pedig egy ligeti csigának a házát, amely nálunk elég ritka, védett. Az út során csapatunk néhány tagja elvált tõlünk és visszament a táborhelyre. Mi pedig megérkeztünk Új-Zrínyivár maradványaihoz. Ezt az erõsséget a törökkel kötött békeszerzõdés ellenére emelték, megtorlásul a törökök megostromolták és lerombolták. A régi várra már csak ásatás nyomai és egy tábla emlékeztetnek. Itt hatalmas útifüvet találtam: néhány levele még a kéttenyérnyi méretet is meghaladta – ekkorát sehol nem láttam addig! Leereszkedtünk a dombról és összeültünk megbeszélni a további napok étkezéseit, utána egy helybéli bácsi mutatott nekünk egy, bozótban megbúvó kis betonbunkert. A Dráva mentén ilyen létesítmények sora húzódik, szerepük egy esetleges jugoszláv offenzívának a megállítása lett volna. Utunk ezután a Mura partja felé vezetett. Melindával és Verával hármasban beszélgettünk: egyre nyilvánvalóbbá vált számunkra, hogy a Dráva árad, és könnyen elérheti azt a vízmagasságot, amely felett nem szabad vízre szállni. Ekkor pedig elmarad a vízitúra! Eközben csapatunk kiért a Mura partján lévõ nagy rétre. Sajnos rengeteg aranyvesszõt és elég sok selyemkórót találtunk a mezõn, de beljebb a puhafa-ligeterdõ eléggé természetesnek látszott – bár ott a bíbor nebáncsvirág nõtt. A nyílt vízhez már nem juthattunk el, mert a folyó elárasztotta az utat. Ekkor visszanéztünk abba az irányba, ahonnan jöttünk, és igen sötét felhõket kellett észrevennünk. Nyomatékként egy villanást láttunk, melyet elnyújtott dördülés követett. Nemcsak a közeledõ esõ, hanem idõszûke miatt is vissza kellett indulnunk a Beleznai megállóhoz. Mindnyájunkban megfogalmazódott a nagy kérdés: vajon a felhõszakadás, vagy a vonat érkezik hamarabb? Ezúttal a vasúti közlekedésre sem lehetett panaszunk: pontosan 14:50-kor begördült a személyvonat, felszálltunk – és alig indultunk el, zuhogni kezdett. Így – bár egy biciklis bácsi biztosra vette – mégsem áztunk el. Társaságunk egy tagjának eszébe jutott, hogy az esõvédõt nem zárta le a sátrukon, úgyhogy valószínûleg elázott a hálózsákjuk. Az esõ aztán lassan csendesedett. Õrtilosnál már nem szakadt, Zákánynál el is állt. Mi még egy megállót mentünk: Gyékényesen szálltunk le, hogy megmártózzunk a kavicsbánya-tóban. A vasutasoktól kapott útbaigazítás alapján végigmentünk a sínek mellett, míg el nem hagytuk az állomás területét, majd egy mûútra fordultunk és kb. 1 km után meg is találtuk a fürdõhelyet. Útközben találtam egy hatalmas, több mint 1 cm hosszú gömbászkát, amely csinos labdaccsá húzódott össze, mikor kézbe vettem. Nagyon jól látszódtak a testszelvényei és a szeme. A tópartra érve mindenki a cipõjét és zokniját levéve begázolt a tóba, ameddig a feltûrt nadrágja engedte. A WC-t tartalmazó konténerek sajnos zárva voltak és a közeli étteremben sem adtak felvilágosítást a kulcsok hollétérõl, ezért az átöltözéshez a törölközõs módszert használtuk. Itt a fiúk elõnyben voltak, mi hamarosan csobbanhattunk. Meglepõdve láttuk, hogy rengeteg kishal úszik rajokban, amelyek néha csoportosan ugrálnak-pattognak a vízfelszín fölé. Az egyik raj éppen körülöttem ugrált ki a vízbõl, nagyon érdekes és addig nem tapasztalt látvány volt! A vízbe visszaérkezõ halak csobbanásai halk, de kellemes pattogás-sorozatot adtak. Ekkor jobban rákezdett az esõ, úgyhogy a holmiinkat bemenekítettük egy éppen nem lakott hétvégi ház széles erkélye alá. A lányok a hosszú hajuk miatt lemondtak a fürdõzésrõl, de minket vonzott a víz. Beszélgettünk kicsit a vízben, aztán kimásztunk a többiekhez az erkély alá. Ki-ki ízlése szerint megtörölközött vagy megvárta, míg magától megszárad (közben esett az esõ), majd miután mindenki felöltözött, átsiettünk a vendéglõbe – azért ott mégiscsak jogszerûbb tartózkodni. Szerencsére akkor állt el az esõ, mikor indulnunk kellett vissza a vonathoz. Már közel az állomáshoz egyikünk észrevett egy picike egérkét az ösvényen. A szõre egészen csapzott volt a víztõl, lábaival rugdalózott. A vasútállomás elõtt több sínen kellett átkelnünk, de éppen jött egy mozdony. Megvártuk, míg tisztes távolba kerül s akkor átvágtunk a vágányokon. Megszemléltük az állomásépület mögött kiállított gõzmozdonyt az indulásig hátralévõ idõben. Felmásztunk rá és megnéztük a masiniszta fülkéjét, a rengeteg kart és kallantyút. Megérkezett a vonat, felszálltunk és néhány perc múlva már a táborhelyrõl szemléltük a továbbra is áradó Drávát. Beázott társaink felmérték a károkat. Kiderült, hogy a még Új-Zrínyivár elõtt hazaindult csapattagokat a táborhely elõtt 5 perccel kapta el a zuhé, így sajnos õk sem tudtak sokat tenni a sátor védelméért. Viszont a vasutas megengedte, hogy az átázott holmikat bevigyék száradni a váróterembe, és a nyitvatartási idõn túl is otthagyják. Lassan beesteledett. Eljött a vacsoraidõ, célba vettük hát a dombtetõn lévõ Három Sárkány fogadót. Alig indultunk el, megjött a leendõ túravezetõ és vele csónakjaink: a vízitúra reményének utolsó sugarai. A vendéglõnél már vártak minket a tulajdonosok: egy Szigetszentmiklósról leköltözött nyugdíjas házaspár, és Fürge nevû aranyos pumijuk. Helyet foglaltunk a kerthelyiségben, és már hozták is a finom levest. Nagyon ízletes volt – vagy mi voltunk farkaséhesek – tény, hogy elfogyott mind! Második fogásnak petrezselymes krumplit kaptunk rántott csirkecombbal, savanyú káposztával és uborkával; ezt is roppant ízletesnek találtuk. Vacsora után a tulajdonosokkal beszélgettünk, olvastunk esti mesét és dögönyöztük a kutyát, aki mindezt nagyon élvezte. Így vagy úgy, de utolsó esténket töltöttük Õrtiloson, ehhez méltóan helyeztem ki a lepkecsalikat. Mintha a lepkék is megérezték volna ezt: jóval többen jöttek, mint elõzõ alkalommal. A csalik ellenõrzéséhez csatlakozott hozzánk a csónaktúra-vezetõ. Õ is élvezte a dolgot, tetszett neki, hogy megcsodálhatja a fehérsávos pihésszövõt, háromféle piros övesbaglyot, nyári zöldbaglyot és még több más fajt is. Találtunk egy óriás keresztes pókot (Araneus grossus) is, ilyet most láttam elõször! Következõ reggel megérkezett a Nemzeti Park õre. Látván a vízszint további emelkedését és a leúszó farönköket, közös megegyezéssel lemondtuk a túrát. A csónakok 1 napos bérleti díját és a kapcsolódó költségeket (lehozatalukra fordított üzemanyag stb.) nem számítva mindenki visszakapta a túrára befizetett részvételi díját. Jövõre tehát tiszta lappal indulunk! Megbeszéltük még, hogy Barcsig mindenki együtt megy és ott válnak szét útjaink: egyesek vonattal, mások autóval mennek tovább, míg mi Melindáékkal ott maradunk: meglátogatjuk a termálfürdõt (legalább annyira tisztálkodási, mint élvezeti céllal) és eltöltünk egy éjszakát a kijelölt táborozóhelyen. Volt még némi idõ a vonatunk indulásáig, ezért tehettünk még egy közös sétát a Dráva-Mura partján. A Murán már zubogó szakaszok is voltak, kicsit odébb pedig kiöntött, nem tudtunk továbbmenni. Visszafelé ettünk vadszedret és szilvát, letelepedtünk még egy kicsit a táborhelyen, ahol figyeltük egy sárgadinnyehéj körözését a vízben, láttunk vízisiklót és páran egy úszó vidrát is! Vegyes érzésekkel szálltunk fel a vonatra. Attila csalódott volt, mert sok-sok szervezõmunkája volt e túrában, többek e hétre kérték szabadságukat, és most mindent elmosott az ausztriai esõ. Barcson mindenki a megbeszéltek szerint kiszállt- beszállt- átpakolt. Búcsút vettünk a többiektõl, becuccoltunk Ági autójába és elhajtottunk a fürdõhöz. Bejutás, úszósapka-bérlés és átöltözés után felderítettük a termálstrand területét. Voltak úszómedencék (egy kinti és egy benti), egy kinti nagy medence pezsgõfürdõs sarokkal, és benti kisebb medencék 36-43°C-os, barnás színû, enyhén szappanos illatú gyógyvízzel. Persze voltak szaunák meg egyéb kényeztetõ szolgáltatások is, de azokra nem fizettünk be. Kipróbáltuk mindegyik medencét. A büfében jó nagy sült krumpli adagokat adtak, ezeket kiegészítettük hozott anyaggal, így tartalmas, finom vacsorát kerekítettünk! Egy kicsit visszamentünk még a vízbe, de a záróra közeledte miatt hamarosan át kellett öltözni és elhagyni a fürdõt. A barcsi táborhelyet hamar megtaláltuk. A Dráva itt már lassabban folyt, de még mindig sok uszadékot hozott és magasan állt. Egy fedett részen felállítottuk a sátrakat és elmentünk a kocsma- zuhanyzó- WC részleghez. Ott egy társaságot találtunk, akik két nap múlva indultak Muraszemenyérõl kenukkal le Barcsig. Kiderült, hogy a Barcsi Vízi sport Egyesület tagjai. Sejtették, hogy mi vagyunk az Õrtilosi csapat és amikor megtudták, hogy lefújtuk az evezést, váltig gyõzködtek, hogy tartsunk velük. Megnyugtatásul annyit mondtunk, hogy még meggondoljuk – bár a válasz már elõre megfogalmazódott mindünkben. Már õk sem voltak szomjasak, úgyhogy jól elbeszélgettek velünk meg egymással. Majd hazamentek, és mi is eltettük magunkat másnapra (a csalizást ezúttal kihagytam).

Csütörtök reggel csöndes, felhõs idõre ébredtünk. Sátorbontás következett, majd miután mindenki összepakolta minden holmiját, könnyes búcsút vettünk egymástól.

Folytassa a posta olvasását »»