Vendég könyvünk Blogja!

Természetjárók emlékei

Tokodi -túra

Országos KÉK-túra szakasz - a 11. számú túra része

Útvonal: Dorog – Gete-hegy – Nagy-Gete – Öreg-kõ – Tokod – Hegyes-kõ – Kis-kõ – Tokodi-pincék – Kõszikla – Mogyorósbánya – Öreg-kõ (bajóti) - Bajót
Táv: 22,1 km
Szintemelkedés: 1 000 m (összesítve)

A Nyugati-pályaudvar jegypénztárinál volt a találkozó reggel 06:30 -kor. Nyolcan vágtunk neki a mai túrának. 06:45 -kor az esztergomi Inter Pici vonattal indultunk, majd egy óra múlva már a dorogi vasútállomáson voltunk. Elég hûvös, nyirkos, ködös idõ fogadott minket. Pénztár – és körbélyegzõ – híján a szolgálatban lévõ vasutastól egy eddig még nem látott hosszúkás, Dorog 2511 jelzésû bélyegzést kaptunk. Az aluljárón átkeltünk, egy kis szénhidrátot (csokoládé) vásároltunk a közértben, majd elindultunk a kék jelzést követve.

13000 lakosú település. 1984 óta város. Az itt feltárt gazdag régészeti leletanyag viharos történelmi múltra enged következtetni: fontos bronzkori és római emlékek kerültek elõ (itt haladt az Aquincum-Brigeto hadiút) és az Árpád-korban már állott falu nyomai is fellelhetõk. Késõbb fontos település lesz, itt halad keresztül a Bécset Budával összekötõ fõútvonal, amelyen már Mátyás király is mûködtetett rendszeres kocsipostát. A város újkori történelmét azonban a szén határozta meg: az 1851-ben megkezdett barnakõszén-termelésrõl szóló beszámolók a századfordulón már évi háromszázezer tonnát említenek. A szénre települt ipar számos ipartörténeti emléket is hagyott maga után. Az egymást követõ betelepülések során nagyszámú német nemzetiségû család talált itt otthonra. Az 1980-as évek végére a bányákat bezárták, a tárnákat és a gyárakat magukra hagyták. Megtekintésre érdemes, a 18. századi berendezésû barokk katolikus temploma, amely mûemlék jellegû és Fõ téri világháborús emlékmûve. Mûvelõdési háza - a korábbi munkásotthon - ablakainak üvegfestményeit Haranghy Jenõ készítette. A környéken található, védett Strázsa-hegyi barlang cseppkõképzõdményei jelentõsek.

A temetõ, majd az italdiszkont mellett elhaladva kiértünk a Csolnoki országúthoz, majd egy jobb kanyart követõen – a Tömedék-akna és az Ágnes-akna között – a volt támfalak mellett haladtunk felfelé. Az egyik romos bányaépület kerítésén vörös felirat „május elseje” hajdanvolt dicsõségét idézte fel. Az õszi színek már itt is kezdtek kibontakozni: sárgás, vöröses levelû fák között vezetett az út. Egy kis füves fennsíkot követõen – ahonnan párás kilátás nyílt a bányák területére, hamarosan az Uradalmi-erdõ területére értünk. Ódorog határánál jobbra tartva kanyarodtunk fel a Gete-hegy platójára (403m), a tisztáson óriás-õzlábgombákat találtunk. A párás idõben még látszódtak a Pilis közelebbi hegyei, a hegy lábánál Csolnok község. A szél egy kicsit elkezdett fújni, ez reményt adott nekünk arra, hogy hamarosan kitisztulhat az idõ. Elértük a hegy szélén elhelyezett Mária-keresztet. Elõttünk a Nagy-Gete tömbje uralta a hátteret. Ismét beértünk az erdõbe, kis tisztások és sûrû aljnövényzettel borított tölgyerdõt követõen értük el a Nagy-Gete 455m magas csúcsát. A sziklás hegyoldalból még mindig ködös, párás kilátás nyílt Tokod, az Öreg-kõ, Hegyes kõ és a bajóti Öreg-kõ irányába. Kis pihenõ után követtük tovább a K-t: az út hirtelen lejtõbe váltott, csúszós, sziklás, köves, gyökerekkel tarkított kis csapáson vezetett lefele a hegyrõl. A páratlan õszi színek sárgába, aranyba borították az út melletti fák koronáját, egy-egy kis lyukon a felhõk közül kiszivárgó napfény pedig ezeket a színeket ragyogóvá tette. Kis tisztás mellett kanyargott az út, hamar elértük a következõ követ, az Öreg-kõt. Felkapaszkodva szép kép tárult visszafelé: a Nagy-Gete-hegy komor kúpja fürdött a kitisztuló idõben erõre kapott napfényben. Visszatértünk az útra, majd kis fenyves-erdõ után lankás dombokra érkeztünk: innen már tisztán látszottak Tokod házai, a Duna vékony csíkja, a Hegyes-kõ, mögötte a Kõszikla és a bajóti Öreg-kõ.
Már fel-felsejlettek a belsõ Gerecse hegyei is: a Gerecse, a Kis-Gerecse, a Vízválasztó. Törmelékes szekérúton lefele haladva elhagytunk egy törésvonalat, mely az utat hosszanti irányban szelte ketté, majd egy kis patakon átkelve a Tokodra bevezetõ útra értünk. Egy kivájt sziklameder mellet, enyhe balkanyar után, az elsõ szõlõskerteket elhagyva pillantottuk meg a falu elsõ házait, a falu széli nagy játszóteret. A fõtérre beérve megnéztük a katolikus templomot, majd az italbolt felé mentünk a bélyegzés miatt.

A hagyomány szerint a falu egy Tokod nevû vitézrõl kapta nevét. Már az õskortól lakott település. Ezt bizonyítják a régészeti leletek is: bronzkori földvára a Kis-Gete melletti Leshegyen található. Említésre méltó az I. században létesült és a IV. században fénykorát élõ római település és erõdítmény a római hadiút mentén. A Gardellaca nevû település 130x90m nagyságú, 1m széles alapfalakkal, egyoldali kéttornyos bejárattal és több körbástyával körülvett erõdítményének alapjai feltárva ma is láthatók. A középkori falu a maival azonos területen volt. Elsõ okleveles említése 1181-bõl való. Az Árpád-kortól az esztergomi-szentkirályi kereszteseké. A XV. Században az esztergomi keresztesek is szereznek itt birtokot. Az 1543-as török támadás során elpusztul, és lakhatatlanná válik a település. A Pilis megyéhez tartozó Tokodot 1595-ben az esztergomi érsek szerezte meg, s templomot is épített. A török felszabadító harcok során szintén elpusztult. A XVIII. század elején Tokodon az esztergomi szemináriumnak is voltak birtokai. Az 1784-88-as összeírásban a szeminárium a tulajdonosa a községnek, ahol 706 fõ 120 házban és 151 lakásban élt. A hegyek karéjával ölelt síkságon 940 hold szántón, 168 kaszás réten, 781 kapás szõlõben gazdálkodtak. Jó minõségû gabonát s kukoricát termeltek, amelyet vermekben tároltak. Malmaihoz a távolabbi vidékekrõl is eljártak õrölni. Állattartói a távolabbi városokba is eljutottak a vásárokra. Az ipari tevékenység közül a mészkõfejtés és a kõszénbányászat volt a legfontosabb. A község gazdasági és társadalmi életét utóbb meghatározó szénbányászat 1812-ben indult. Erre a szénvagyonra alapozta az 1880-as években Kurczweil az üveggyárát. A XX. Század elejére a megélénkülõ iparosítás hatására már 3084 lakosa volt, házainak száma 367 volt. Az I. világháborúban a község lakói közül 42-en áldozták életüket. A továbbfejlõdõ ipar hatására a két világháború között a községben és a bányatelepeken a lakosok száma közel kétezer fõvel gyarapodott. Az 1930-as években a lakosság többsége a bánya és ipartelepek környékén élt: Tokodaltárón, Tokod-Üveggyárban, Ebszõnybányán, Ótokodbányán, Újtokodon, Öregakna kolónián. A kézmûves kisiparosok száma is jelentõs volt. Az 55 iparos között találunk borbélyt, bognárt, bádogost, cipészt, csizmadiát, szabót, kõmûvest, kovácsot, hentest és mészárost, fodrászt, órást és 10 vendéglõst. Gazdasági szervezetei közül említésre méltó a Hitelszövetkezet. Rendkívül élénk volt a társadalmi és kulturális élet, több mint 20 egyesület jött létre a két világháború között, ami a területi széttagoltság következménye volt, mivel az ipartelepek egymástól és a községtõl is távolabb helyezkedtek el. Különösen Tokodaltárón és Üveggyárban volt magas az egyesületek száma. Az oktatást is hasonló tagoltság jellemezte. A községben 6 tanerõs felekezeti iskola mûködött, a bányatelepen 6 tanerõs bányaiskola, az üveggyárban állami kezelésben 3 tantermes, 3 tanerõs iskola volt. Népkönyvtára 1927-tõl mûködött, a másikat tíz évvel késõbb a Tokod-Üveggyári Állami Iskolában létesítették. A községben 1923-tól 2 tanerõs Iparostanonc-iskola is mûködött. A II. világháború harcai 1945. március 25-én fejezõdtek be Tokod területén. Az ipari üzemeket a szocialista iparosítással tovább fejlesztették. A bányában és az Üveggyárban, ahol 1966-tól opál és ólomüveget is gyártottak, egyre több dolgozó talált megélhetést. A gazdaságban dolgozókat az 1959-ben megalakult Aranykalász MgTsz és melléküzemágai foglalkoztatták. Az utóbbi években a bányák visszafejlesztésével a község lakói más munkalehetõséget találtak. Közigazgatásilag 1984-88 között Esztergom vonzáskörzetéhez tartozott. Jelenleg Tokod és Tokod-Üveggyár tartozik össze, Tokodaltáró 1992-tõl önállósult.

A kocsma elõtti fordulóban elköltöttük ebédünket (szendvics), majd a templom felé visszafelé indultunk tovább a kéken. Hirtelen emelkedõ betonúton értük el a falu szélét a Hegyes-kõ és a Tõkés-tetõ közötti vágatban. Az utolsó ház mellett élesen visszakanyarodva, élesen felfelé vezetõ csapáson jutottunk a Hegyes-kõ alá, ahonnan már csodás panoráma tárult elénk. Észak felé jól látszott Esztergom, a Bazilika, a Mária Valéria-híd teteje, közvetlenül alattunk Tokod, kelet felé a Gete-csoport, távolabb a Pilis hegyei. Az emelkedõ hosszasan vezetett minket a Hegyes-kõ (311m) kúpja alá, füves, bokros réteken haladtunk közelebb a sziklákhoz. A kék jelzés kelet-dél irányból kerüli meg a sziklás csúcsot úgy, hogy közben a jól szemügyre vehettük a lépcsõzetesen elhelyezkedõ sziklapadokat, a hegy északi részét borító sûrû fenyvest.
Még mindig emelkedõn kapaszkodva a hegy déli oldalánál értük el a közvetlenül fel a csúcsra vezetõ kis sziklás ösvényt. Már innen is impozáns látványban volt részünk, de az igazi meglepetés csak fent a csúcson várt ránk: teljes körpanoráma – Esztergom, Tokod, Pilis, Nagy-Gete, Budai-hegyek, a belsõ Gerecse (Gerecse-hegy a TV toronnyal, a Vízválasztó, Som-berek, a bajóti Öreg-kõ, elõtte a Gyertyános és a Kõszikla), a Duna sávja, közvetlen alattunk pedig a Kis-kõ. Igazán nem is lehetett betelni a látnivalókkal, az ember csak kapkodhatta a fejét egyik irányból a másikba. Kicsit hosszabb pihenõt (rövid alvást) követõen folytattuk tovább az utat.
Leereszkedtünk a sziklákról, és továbbra is füves, lankás oldalakon haladtunk elõre. Az volt az érzésünk, mintha a Nagyszénáson járnánk: ugyanaz a hangulat, hasonló táj hívogatott minket tovább. Hamarosan a Kis-kõ tetején voltunk, innen is még csodálni lehetett a környezõ tájak lebilincselõ látványát. A füves hegyoldalban hirtelen bukkant fel elõttünk, mellettünk egy elhagyott bánya-akna, mintha egy óriás markológéppel kivájtak volna egy hatalmas tömböt a hegyoldalból. A vágat aljában szétszórva szikladarabokat láttunk és egy kis fácskát, ami a hátulról ráesõ erõs napfény miatt aranysárga színben tündökölt. Megkerülve a bánya oldalát lehetett csak igazán érzékelni a magasságot, a monumentális méretet. Az emberi alakok csak iciri-piciri hangyáknak tûntek a kivájt sziklák pereménél.
A bányát elhagyva folytattuk utunkat füves, sziklákkal tarkított hegyoldalban meredek lejtõn vezetett az ösvény. Elõttünk a völgyben már látszottak a tokodi pincék, szemben a Kõszikla. A lejtõ egészen a mûútig tartott, közben áthaladtunk egy sárguló, barnuló levelû diófákkal övezett területen, majd hamarosan Tokodi-bányán találtuk magunkat. Az Únyi-patakon átkeltünk, majd a keresztezõdés után jobbra, az 5-ös számú házban kaptunk Tokodi-bánya feliratú MTSZ-es bélyegzõt. A bélyegzést követõen visszatértünk a kékre és a borospincék között vezetõ földúton mentünk tovább. Mindenhol felirat hirdette: eladó szõlõ, bor vagy pálinka. Egy kerekes-kutat elhagyva kis kerülõt tettünk és a pincék melletti emelkedõ szekérúton haladtunk egyre feljebb. Nemsokára elhagytuk az utolsó kerítést is, az utolsó szõlõ ültetvényest, kiértünk egy kis gyümölcsfákkal borított hegyoldalba. Ez már a Kõszikla (297m) alja volt. Innen visszatekintve eddig megtett utunkra, ismét csak a gyönyörû látképrõl beszélhettünk.
Dorogtól kezdve teljesen végig követhettük, merre jártunk ma. Az út lassacskán, még mindig emelkedve vezetett be minket a tölgyes erdõbe, majd egy útelágazásnál balra haladt. Mi itt nem követtük a K-et rögtön, hanem egy kis kitérõt tettünk a Kõszikla híres szikla oszlopaihoz. Innen is megcsodálhattuk az északi és a keleti panorámát. Kicsit elidõztünk a monumentális szikláknál, s eközben a csapat egy része már tovább indult.
Ebbõl egy kis keveredés támadt, és nem igazán tudtuk, hogy merre van a másik csoport. Mint késõbb kiderült, õk igen gyorsan haladva leereszkedtek Mogyorósbányára. Áthaladtunk a hegy platóján elhúzódó fenyvesen (itt most éppen csillagászok tanyáztak sátorokban és éppen valami finom bográcsgulyást készíthettek). Innen még kitekintettünk a sziklaóriásokra, majd keresve a többieket indultunk tovább. A széles földút már tölgyerdõben haladt, egy nagy ívû U kanyar után ért be Mogyorósbányára. A temetõ mellett vártak minket a többiek. Innen együtt mentünk le a fõtérre, majd a Kakukk vendéglõbe, ahol már régi ismerõsként fogadtak minket.

Neve logikusan mogyoróbokros területbõl ered. Régtõl lakott hely, kõeszközöket, földvár maradványait, római kori edényeket is találtak itt. 1281-ben említi elõször oklevél. A történelem során többször elpusztult és kihalt, de mindig sikerült újjáépülnie. A kis település a 19. század elején lett "bánya" bár nevében csak e század elején: a megtalált kõszénkészletek mellett agyagot, mészkövet is fejtettek. Lakossága részben szlovák, lélekszáma 800 körül van. Pincesorában hagyományos népi épületek is találhatók, kápolnája 1755 óta áll a helyén.

A bélyegzést követõen a már ismert úton mentünk tovább. Felkapaszkodtunk a durva kõúton a Gyertyános alatt vezetõ földúthoz, majd ott tölgyesben haladva közeledtünk az Öreg-kõ alá. Elhagytunk több tisztást és szántó, melyek szélén vadász leseket láttunk, egy bal kanyart követõen széles szekérútra kanyarodtunk rá. Innen már jól látszottak az Öreg-kõ fehér szikla szirtjei. Néhány száz méter után hirtelen jobbra vezetett a jelzés: sûrû bozótoson, aljnövényzettel borított tölgyesen kellett átvágnunk magunkat. Eközben meredeken emelkedni kezdett a ki csapás. Hamarosan kiértünk az Öreg-kõ alatti kis pihenõhelyre. Itt lepakoltuk a motyókat és irány a Jankovich-barlang és a hegytetõ a K? úton. Mit is mondhatnánk errõl a csodálatos természeti képzõdményrõl?
A legutóbbi kirándulás során már beszámoltunk az ittlétünkrõl, ahhoz képest most csak az a változás történt, hogy minden õszi színekbe borult. A Baits-barlang, a Jankovich-barlang még mindig lenyûgözõ volt, a tetõrõl láttuk a napfényben fûrdõ Esztergomot, a Duna kanyarulatát, a keleti Gerecse hegyeit. Jól látszódott innen a péliföldszentkereszti templom is. Észak felé az Öreg-kõ árnyékos sziklafalai világítottak a zöldes, sárgás, vöröses lombok között, felett. A hegytetõrõl átoldalaztunk a Szalay-kõfülkéhez – innen visszapillantva láthattuk az elõzõ sziklapad meredek falát, majd az 1. számú zsombolyt néztük meg. Ezután visszatértünk a pihenõhelyre, és a szedelõdzködés után a K? utat követtük. Ez észak felõl kerülte meg a hegyet. Elhaladtunk a sziklafalak alatt, majd az erdõbõl kiérve Bajót falu képe terült el alattunk. A kopár, füves hegyoldalban meredeken ereszkedtünk le a faluba. Régészeti irodalmunkban

Bajót az Öregkõ õskori lakóbarlangjáról, római kori emlékeirõl és egy honfoglalás kori magyar sírleletérõl ismeretes. Mûemlék nyilvántartásunk a faluval kapcsolatban annak 1771-ben épült templomát XVIII. Századi kálváriáját, s a határban álló péliföldszentkereszti újkori kolostort (1735) ismeri, valamint a bajóti határnak – állítólag Bánk bán építette – várromát. A helyszíni vizsgálatok most Bajót újabb jelentõs középkori építészettörténeti adataival szaporítják eddigi ismereteinket. A Gerecse-hegység keleti lejtõjén fekvõ magyar népesség által lakott falut – amelyet, a Bajóti-patak szel ketté – egy zömök tornyú templom tornya uralja. S az elsõ rálátás e templomtoronyra máris értékes felismeréssel szolgál: a keletelt templom tornyának nyugati, déli és északi oldalán elfalazott romanikus ikerablakok körvonalát láttatja meg az 1944/45-ös háborús sérülés. A bajóti templom tehát nem a XVIII. század második, hanem a XIII. század elsõ felének építészeti emléke. A tüzetesebb vizsgálat, a magasan elhelyezett romanikus ikerablakokat hordozó torony külsõ és belsõ falszövetének elemzése, a templomhajó elsõ, mint egy 13 méter hosszú szakaszának a toronyéval egyezõ falazástechnikája és azzal azonos kõanyaga igazolja ezt. Amíg az egyhajós templom 13 méteren túli toldata a jelenlegi szentély – és sekrestyekiképzéssel együtt XVIII. századi és magának a toronynak homlokzati bejárata is barokk-kori alakítás, addig a torony északi oldalának – általunk- kibontott, régóta elfalazott oldalajtaja az érett gótika stílusjegyeit õrzi. S ha figyelembe vesszük a templomtoronynak azokat a – romanikus ablakok elfalazása után kialakított – ablakréseit, amelyek mint keskeny kilövõrések a romanikus ablakok alatt, három oldalon és két szinten is jelentkeznek, az épület történetének négy periódusa áll elõttünk: a román kori torony és templomhajó építésének kora, az északi toronyoldal gótikus oldalajtaja, a kilövõrésszerû ablakok kialakításának kora, a XVIII. századi, mai, barokkos templomkép. A templomot déli irányban máig jól látható, egykor támpillérekkel megerõsített bástya vette körül. A nyugat, dél és kelet felé erõsen lejtõs templomdomb északi irányban egy, a templomdombbal összefüggõ, mint egy kétszáz négyzetméter kiterjedésû, erõsen tagolt dombfennsíkhoz csatlakozik. A terep mai lakóinak elõadását sûrûn található felszíni szórványleletek hitelesítik: a templomot temetõ övezte és észak felé, a dombfennsíkon régi kõépítkezés nyomai mutatkoznak. Bajót történetének okleveles adatai segítenek hozzá a templom építészettörténeti periódusai pontosabb datálásához, de ezen túlmenõen érdekes bepillantást adnak középkori mûvelõdéstörténetünk egy-egy szakaszába is. Kézai Simon krónikája említi azt, hogy a Nagymartoni, illetve Bajóti család õsei, Simon és Bertrand spanyol lovagok, Imre király feleségének, Aragóniai Konstanciának kíséretében kerülnek Magyarországra (1198). Kézai novellisztikus érdekességgel mondja el Simon és Bertrand eredetét, s mondai etimologizálással származtatja birtokuk, az Esztergom megyei Bajót nevét bizonyos Bojoth nevû hispániai várukról. Szerinte nõvérük, a „világszép” Tota kisasszony, aki mint udvarhölgy Konrád fia Benedek magyar fõember neje lett, Imre királytól és Konstancia királynétól Martonfalvát (Nagymarton) is adományba kapja. Okleveleink Kézainál világosabb fényt derítenek az aragóniai eredetû család hazai megtelepedésére. 1202-ben Imre király Benedek erdélyi vajda nejének, Tota asszonynak adományozza Nagymartont és Bajótot. Az idõrendi adatok azt mutatják, hogy Kézai elõadása téves annyiban, amennyiben Simon és Bertrand lovagok, Tota asszony rokonai nem Imre, hanem csak II. Endre korában jönnek be Magyarországra. Tota asszony, akinek férjét, Benedek – elõbb erdélyi vajda, majd hercegi ranggal Halics kormányzója volt – régebbi íróink tévesen Bánk bánnal azonosították, úgy látszik, gyermektelenül halt el, mert birtokait Bajótot, Nagymartont 1231-ben, halála után rokonai, Simon és Bertrand öröklik. Simon, spanyol honból jövet már 1223-ban királyi adományba kapja a Sopron megyei Röjtökört; idetelepítési az ország nyugati végeinek védelmét célozza. Bajóthy Simon ispán a tatárjárás idején, mint Esztergom várának parancsnoka tette nevét hadtörténetünkben nevezetessé; 1242 telén, Esztergom – királyváros felégetése után fivérével, Bertranddal együtt maroknyi íjászával megvédi az Esztergomi fellegvárat. Simon ispán, aki Bertrand testvérével együtt már II. Endrét is híven szolgálta, 1232-ben, mint gyõri ispán II. Endre vatikáni követe. Mint diplomatát a tatárjárás után IV. Béla is követként küldi az 1248-ben Lyonban idõzõ pápához. Családjukat a bajóti, illetve nagymartoni családot Simon ispán fiága tartja fenn. Utódai közül Pál országbíró 1322-ben a szomszédos Lábatlan falut sanyargatja. A költekezõ, egyre nagyobb lábon élõ család a XIV. század végére tönkremegy és a XV. századra kihal. Nagybirtokait köztük Bajótot is már a XIV. század végén a kanizsaiak szerzik meg, s így kerül Bajót, Kanizsai János érsek útján az Esztergomi Érsekség kezére. Prímási tulajdon is marad öt és fél évszázadon át, 1945-ig. Helytörténeti és régészeti szempontból nem közömbös az az 1317. évi oklevél, amely szerint Bajót várát Csák Máté hívei egy idõben elfoglalták. Noha 1317-ben I. Károly Bajótot királyi várként említi az utóbb újra a Bajót – Nagymartoni család birtokolja. 1332-ben, amikor Bajóthy Simon ispán ivadékai véres magánhadjáratot viselnek egymás ellen, arról értesülünk, hogy a bajóti várat lerombolják. Ez a bajóti vár utolsó említése. A bajóti vár helyét a bajóti templomdomb északi oldalán kell, hogy keressük. S had idézzem a megye monográfiájának egy újabb kori (1938 adatát: „Nem messze a templomtól, a múlt század második felében még láthatók voltak a hajdani várnak földbe temetett romjai.” Bajót temploma 1332-ben és 1337-ben, mint a Veszprémi Egyházmegye Budai fõesperességének plébániája szerepel. S egyháztörténeti forrás hitelesíti Bajóthy Simonnak, Esztergom tatár elleni védelmezõjének bajóti templomépítõi mivoltát: a templom tituláris szentjei a mai napig Simon és Júda. Közölt régészeti és okleveles adatainkból tehát a bajóti templom és vár építésérõl és pusztulásáról a következõket állapíthatjuk meg: a templom és vár építtetõje Bajóthy Simon ispán, 1223-1248 között. A bajóti vár 1332-ben véglegesen elpusztul (a Bajóti-Nagymartoniak ezt követõlég nyugat-magyarországi birtokaikon élnek). A XIII-XIV. századi bajóti vár a mai templomtól északabbra fekvõ dombrészen keresendõ. A templomtorony gótikus, északi oldalajtaját a XV. Század elsõ felében, akkor helyezik el, amikor a falu – 1388-tól – a Kanizsaiak majd az esztergomi érsekség tulajdonába kerül. A román kori ikerablakok elfalazását s a torony lõrésszerû ablakainak kialakítását a XVI. Század elsõ felére, a török háborúk korára tehetjük. Istvánfi Miklós krónikája a Dobozi-házaspár – Bajóttal szomszédos Pusztamaróton végbement – tragédiájának elbeszélésének során részletesen beszámol arról, hogy 1526 õszén a Vértesbe illetve a Gerecsébe menekült magyarság milyen szívós ellenállást fejtett ki a török támadó ellen. A keskeny ablakok e vártemplom erõddé alakításának XVI. Századi emlékei. A torony mai felsõ ablakai, a hajóablakai, a hajó megnyújtás, a szentély és sekrestye kiképzése a mai hajóboltozat, a templom jelenlegi homlokzati XVIII. századi átépítése, bõvítések eredménye. Amikor a bajóti templom építéskorát az 1223-1242. közötti két évtizedben határozzuk ajtajával együtt meg utalnunk kell az építetõ Bajóthy Simon ispán esztergomi kapcsolataira is. Az esztergomi vár és a bajóti torony román stílusú ikerablakai szükségképpen méretben, stílusformákban rokon jellegûek. S ezzel Esztergomnak az aragóniai bevándoroltakkal való kapcsolatai is gyarapodnak. Amint Imre király anyagban, körének udvarnépe festeti az esztergomi királyi kápolna falára a sokáig Árpád-címernek vélt Aragóniai-címert, s amint Imre apósának, Aragóniai Alfonz spanyol udvarának trubadúrja Peire Vidol lantja deríti mosolyra Esztergom egykori udvarnépét, úgy Esztergom tatár elleni védelmével maradandót alkotott a „spanyol” Simon ispán is, akinek emlékét máig õrzi a 700 esztendõs bajóti öregtemplom, és az attól északabbra fekvõ bajóti vár. A templom teljes felújítása 1995-2000-ben történt. A felújítás a torony és a hajó veszélyes falrepedései tették szükségessé. 1995-ben régészeti kutatómunka folyt a munkagödrök helyén. (A középkori temetõ kis részletébõl csekély leletanyag került elõ). A hajó alapja egy szakaszon hiányzott, ezért repedezett a fal. A torony vészes repedései a több éves aszály miatt összetöppedt altalaj miatt keletkeztek. A tornyot vonóhorgokkal, betonkoszorús erõsítéssel fogták össze a szakemberek. A hajó alá megerõsített alap került. 1996-ban az építkezés tervei készültek, jóváhagyásuk folyt. 1997-ben a tornyot sikerült teljesen felújítani. Különleges „falkövetõ” vakolatot, nem sima felületet kapott, a Mûemlékvédelmi Hivatal elõírásai szerint. 1998-ban a hajó kapott új külsõt. A vakolat leverésekor derült ki, hogy nem csak a torony Árpád-kori, de a templomhajó kétharmada is – ezt a vakolat struktúrájával jelezték a felújítás során. A hajót a XVIII. században bõvítették. 1999-ben a belsõ falkutatást végezte el a Mûemlékvédelmi Hivatal, de a bõvítés során az eredeti vakolatot eltávolították a XVIII. században. 2000-ben, államiságunk ezredik évfordulójára s a kereszténység 2000. nagy jubileumi évére készült el a templom teljes belsõ felújítása, így a templom búcsú – Szent Simon és Júdás Tádé apostolok – ünnepén, a kívül – belül megújult templomban adhatott hálát a falu.

Mivel a 17:40-kor induló buszt már nem értük el, ezért megnéztük a templomot, majd a buszmegálló felé mentünk. 18:30-kor jött is a busz, néhány perccel késõbb pedig már Nyegesújfaluban voltunk. Innen tatabányai átszállással 21:10-re érkeztünk haza a Népligethez. Egy újabb csodás kiránduláson vagyunk túl és ismét megtettünk egy kis részt az OKT több, mint 1000km-es vándorútjából.

Folytassa a posta olvasását »